Andrew Dominik, 2012 - amerikai. Szereplők: Brad Pitt, Richard Jenkins, Scoot McNairy, Ben Mendelsohn, Ray Liotta, James Gandolfini. Írta: George V. Higgins regényéből Andrew Dominik. Operatőr: Greig Fraser. 97 perc. US bemutató: 2012 november 30. Magyar bemutató: 2013.

kts0.jpg

George V. Higgins nélkül ma nem lenne Titokzatos folyó vagy Tolvajok városa, sőt talán Elmore Leonard 70-es évek derekán nekilendült bűnregényei (Swag, City Primeval) sem csábították volna gengszterfilm-készítésre Tarantinot. Ha Leonard precíz karakter-ábrázolásával és lenyűgöző párbeszéd-folyamaival kiérdemelhette a "Detroit Dickense" becenevet a hard-boiled regények nagyjai közt, a hasonló technikával dolgozó Higgins-t bátran nevezhetjük "Boston Beckettjé"-nek. Műveiben szinte kizárólag a dialógusokra épít, az alvilág egyszerű közkatonái hosszas társalgásokat folytatnak százféle hülyeségről, magánéleti sztorikat adnak elő minden tanulság nélkül, miközben kihalt bárokban, üres autópályákon, kopár motelszobákban várnak a gengszterlét Godot-jára – egy rablásra, egy leszámolásra vagy saját kivégzésükre. Az 1970-es Friends of Eddie Coyle-lal indult Higgins épp úgy saját arcot adott a bostoni bűnügyi irodalomnak, mint Chandler a los angelesi alapmodellnek: Denis Lehane és Chuck Hogan az ezredfordulón csupán kissé feszesebbé, akciódúsabbá tette a Mester született vesztesekről szóló melankolikus anekdotafüzéreit, amelyekben úgy bújnak meg a véres-tragikus fordulatok, akár csontszilánkok az autókárpitban.

Az 1974-ben kiadott Cogan’s Trade (Cogan szakmája) Higgins harmadik műve. Szikár 180 oldal egy kíméletlen leszámolásról, amely során a címszereplő profi ítéletvégrehajtó, (spoiler:) Jackie Cogan arctalan alvilági megbízói számára felkutatja és hidegre teszi egy illegális kártyabarlang kifosztásának összes felelősét - legyen az közvetlen (a pincesötét rablópáros egyik tagja), közvetett (az akciót kitervelő piti maffiózó) vagy akár csak gyanúba került (a kártyabarlang tulajdonosa). Az évtizedeken át bűnügyi riporterként, államügyészként, majd védőügyvédként dolgozó Higgins csak azt nem tudja – és azt nem írja meg – a gengszterek világáról, amiért döglött kanárit szegeznének az ajtajára. Hibátlanul beszéli nyelvüket, ismeri szokásaikat, mozgatórugóikat, otthonosan mozog tanyáikon, és ami a legfontosabb, átérzi azt a feneketlen kilátástalanságot, ami még a legtufább markecoló lelkében is ott kísért napi 24 órában. A Cogan’s Trade éppen ezért nem fordulatos történetével kívánja rabul ejteni olvasóját, inkább beülteti az alvilág közepére, hogy saját fülével győződhessen meg arról, mennyire fényévekre áll bárminemű gengszterromantikától – jóval közelebb a Szomszédokhoz mint a Sopranokhoz. A bűnügyi regények bejáratott motorjai fel sem berregnek az oldalakon, se nyomozás (elejtett mondatokból derül ki csupán, hogy akadt rá Cogan a tettesekre), se látványos heist (a mű elejére helyezett rablás olyan egyszerű, gyors és érdektelen, mint cigit venni a sarki trafikban), se golyózáporos tűzharc (a leghosszabb gyilkosság a háromból pont három mondatos) – csak szájtépés végkimerülésig. Röviden összefoglalva: pont annyi érv szólt hollywoodi megfilmesítése mellett, ahány az utolsó Alkonyat-regény adaptációja ellen.

kts3.jpg

Amikor 1974-ben a brit Peter Yates az akkortájt divatos gengszter-revizionizmus jegyében  filmre vitte az Eddie Coyle barátait, még az idős Robert Mitchum parádés alakítása sem volt elég a sikerhez – egy évtizeddel később azonban már a zsáner új hullámának egyik csúcspontjaként ünnepelte az utókor, főként annak köszönhetően, hogy Yates nem nagyon nyúlt a dokumentarista ihletésű Higgins-technikához (ellentétben honfitársával, aki a teljes modernista kelléktárat ráborította a Point Blank forrásművét jelentő Richard Stark-bűnregényre). A hollywoodi gengszterfilm Kis Valentinoja minden elismerése ellenére sem ébresztett heves álomgyári érdeklődést az író iránt, szűk négy évtizednek kellett eltelnie, hogy az új-zélandi Andrew Dominik meglássa Higgins Cogan’s Trade-jében a következő nagy szerzői dobás lehetőségét – majd Brad Pitt bevonásával rögtön piacképessé is tegye az adaptációt. A választás telitalálat volt, a cannes-i fesztiválon sikerrel szereplő Killing Them Softly megtalálta az egészséges középutat a Chopper dumálós, belezős rögbrutálja és a Jesse James meggyilkolása... szikár, lírai lebegésű mélabúja között - egy élvezettel fogyasztható, ugyanakkor kellően eltartott, hiteles zsánerdarabot eredményezve. Dominik nem csak az igen eseménytelen regénysztorit hagyta dicséretesen érintetlenül, de jobbára a higgins-i dialógusok szavai potyognak a kockás abroszokra a szereplők szájából – a legfontosabb eltérést jelentő pluszmondatok és a jelentősen megváltoztatott háttér azonban önmagukban is elegendőnek bizonyulnak egy sajátos szerzői olvasathoz.

A Killing Them Softly (Gyengéden gyilkolni) alapvető eltérése az aktualizálás: az író-rendező a 70-es évek Bostonjából a Katrina-tépte New Orleansba helyezte a történetet, ami elsőre hasonló baklövésnek tűnik, mint a William Hjorstberg-féle Angyalszív New Yorkjának lecserélése a Mardi Gras forgatagára. A helyszín azonban ezúttal több éppen felkapott bűnmiliőnél (Contraband, Mestergyilkos, Parker), mivel New Orleans a 2005-ös tragédia után a nemzetet irányító politikai rendszer kudarcának emblémájává vált, mialatt az eluralkodó káoszban felvirágzó erőszakos bűnözés az USA gyilkossági fővárosává léptette elő. Dominik az első képsoroktól világossá teszi, hogy filmje kiáltvány az amerikai kormányzat jelenkori felelőtlensége ellen: az események a 2008-as elnökválasztás utolsó fordulója idején játszódnak, amelynek eseményeiről folyamatosan tudósítanak a háttérben szóló televíziók és autórádiók, mintha csak a rendező a Nashville forgatókönyvével a párnája alatt álmodta volna meg az adaptációt. A gengsztervilág a maga önző hazardírozásával és kíméletlen fatalizmusával az elmúlt évek csőd sújtotta Amerikájáról kínál zsánerképet, ahol a rendszer urai gyorsan és hatékonyan megszabadulnak a bizalmi válságot okozó konkrét felelősöktől (lásd Krízispont), még mielőtt a valódi felelősség kérdése megingathatná hatalmukat – a Dominik-féle „killing them softly”-elv (amit a rendező adott a forgatókönyvhöz) lényege az a képmutató, gyáva távolságtartás, ahogy a csúcsmaffiózók hátralépnek a rájuk fröccsenő bélsár elől.

kts2.jpg

Függetlenül attól, hogy a néző egy konkrét párt ill. politikai erő (nevesül a Bush-adminisztráció) vagy az egész felépítmény kritikáját látja a filmbe („Amerika nem egy nemzet, hanem egy üzlet” – hangzik a film zárógondolata), az új-zélandi rendező ezúttal Oliver Stone-t meghazudtoló elkötelezettséggel hirdet programot – ami könnyedén le is számolhatna a filmélménnyel, ha nem ellensúlyozná egyéb alkotói erényekkel (és persze a kitűnő higginsi párbeszédekkel). A Killing Them Softly azon vadonatúj gengszterfilmek sorát gazdagítja (lásd Drive, Killer Inside Me), ahol a Michael Mann-féle szikár, fegyelmezett stilizáció visszaréved a 80-as évek videoklipes esztétikájának korára és a precízen kontrollált kisrealizmust a legváratlanabb túlkapásokkal képes megbontani néhány gyönyörteli pillanatra. Brad Pitt stallonés belépője Johnny Cash „The Man Comes Around”-jára, a negédes slágerek alatt golyók szaggatta testek lassított felvételei vagy a Rekviem egy álomért képsorairól ismerős heroin-montázsok újszerűsége erősen megkérdőjelezhető, vászonhatásuk azonban magával ragadó és mi tagadás, üdítően hat a szűkszekondokból komponált nyolcperces párbeszédek közt, bármilyen színészi jutalomjáték és írói bravúr is kelti életre őket. A filmek ugyanis egyelőre még mozivászonra készülnek, és Dominik pont ott adja hozzá a szükséges pluszt kiváló zsánerteljesítményéhez, ahol még egyedül esélye maradt a Maffiózókkal és Kemény Zsarukkal szemben. 

A bejegyzés trackback címe:

https://szelesvaszon.blog.hu/api/trackback/id/tr704858527

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása