PREMIER - Holy Motors

2012.10.22. 22:48

Leos Carax, 2012 - francia. Szereplők: Denis Lavant, Edith Scob, Eva Mendes, Kylie Minogue, Michel Piccoli. Írta: Leos Carax. Operatőr: Yves Cape és Caroline Champetier. 115 perc. Francia bemutató: 2012 július 4. Magyar bemutató: 2013. 

hm000.jpgHa egy rendező a holtaknak készít filmeket, miként ezt Carax állítja magáról, az legalább azzal a kétségtelen előnnyel jár, hogy nem kell foglalkoznia az élők véleményével. A Pola X széleskörű kudarca után 13 esztendővel készült újabb nagyjátékfilmje a cannes-i premier óta erősen megosztja a publikumot, egyértelmű rajongástól az üres művészkedésnek kijáró megvetésig, de egyvalami bizonyos – a Pont Neuf szerelmeseinek közönségsikeréhez mérhető lelkes fogadtatásra legfeljebb a Pére Lachaise underground vetítésein számíthat a francia művész. Pedig Carax friss filmjével immár nem csak a halott elődöknek bizonyít, az elmaradhatatlan filmtörténeti utalások tükörfényes dukkózása alatt komoly tömegfilmes lóerők dolgoznak a motorházban, amelyek abban a pillanatban repíteni kezdik a nézőt, amint az kiengedi az értelem kézifékjét. 

hm1.jpgA Holy Motors alaptörténete gyanúsan emlékeztet Cronenberg Cosmopolisára – mintha csak a De Lillo-forrásregény és a The Hire-reklámfilmszéria randevúját néznénk a párizsi filmmúzeumban. A fehér strech limóban utazó rejtélyes milliomos egyetlen napját lekövető történet állomásai Carax olvasatában brókerjátszmák sakkfigurái helyett független filmsztorik, amelyekben az Oscar névre hallgató középkorú főhős rendre főszerepet játszik, más és más maszkot öltve magára a színházi öltözőt idéző utastérben. Kilenc minifilm, kilenc szerep – és kilenc különböző műfaj a legnépszerűbbek közül. Akad köztük szörnyeteges horrorfilm (föld alatt élő torszülött egy temetőbeli divatfotózásról szupermodellt rabol magának), rejtélyes pszichothriller (magányos gyilkos önmagával szembesül a kiszemelt áldozatban), családi melodráma (idős férfi halálos ágyán búcsút mond a szerető unokahúgnak), erotikus sci-fi (két földönkívüli lény motion capture szeretkezése egy filmstúdióban), intim tinifilm (kamaszlányka veszekedése az aggódó papával hazafelé egy Házibuliról) és romantikus musical (Kyle Minogue búbánatos sanzonja a lebontásra ítélt La Samaritaine nagyáruház tetőperemén). Ahogy az etűdök sztárokról mintázott női karakterei (Jean Seberg, Alida Valli, Kate Moss, Neytiri), a választott műfajkeretek is egy-egy szerelmet ábrázolnak az adott zsánerrel, legyen az érzéki CGI-látványosság, mélabús szívfájdalom, netán szép-és-szörny románc. Carax ezúttal nem csak a nagy példaképek előtt adózik tisztelettel, de a kedvenc filmmesék alapélményét is megfogalmazza egy-egy önálló hommage erejéig.

hm2.jpgMiként az éjszakára leparkolt limuzinok beszélgetéséből kiderül a zárójelenetben, ezek a „szent motorok” hajtják a filmvilág klasszikusait Avatártól az Utolsó tangóig. A filmművészek mindössze utasok benne, akik minden film kedvéért magukra öltik az adott történettípus jelmezeit és – szerencsés esetben – valami személyeset alakítanak benne. Nem teremtők, mindössze adaptátorok – ehhez a tanulsághoz jóformán egy életre volt szüksége Carax-nak, aki eddigi pályáján előbb a godard-i dekonstrukció láncfűrészével esett neki a választott zsánereknek (lásd a Rossz vér disztópikus heist-melodrámáját), majd trüfós szentimentalizmussal fullasztotta teljes unalomba őket (mint a Pola X ígéretesen induló Melville-modernizálását). A Holy Motors két órájában a legüdítőbb változás épp az, hogy Carax végre lemond a nagy személyes szerelmi drámákról (mindössze egy rövid búcsúajánlásra szorítkozva a nemrég elhunyt legutóbbi kedveshez, Jekatyerina Golubevához) és az önmérsékletnek hála a kínos manírokból őszinte játékok lesznek, minden különösebb önkifejező erődemonstráció nélkül.

 hm3.jpgNem mintha ez a film nem kínálna számtalan értelmezési keretet az elszánt értelmiségnek, csak éppen ezek nem szükséges feltételei élvezetének, miként bírálói állítják. Cseppet se számít, ha a Cocteutól (a Költő vére felütését idéző nyitójelenetben maga Carax lép át a filmvászon jelképes ajtaján) Georges Franjuig (a limósofőrt alakító Edith Scob a zárlatban Les yeux sans visage-álarcát megidézve távozik a képből) tartó kétórás utaláshalomból egyet sem azonosít be a néző, akkor is maradéktalanul élvezheti az ezerarcú Denis Lavant lenyűgöző alakításait a bizarr zsánerjelmezekben. Egy Carax-film csúcspontja mindig is az, amikor az elképesztő testbeszédű Lavant valami jó kis zenére, hosszú fahrtokban csak nyomul az utcán, hol táncolva (A Rossz vér David Bowie-betétje), hol csepűrágóként (a Pont Neuf tűznyelőszáma), hol japán járókelőket molesztálva (mint a Holy Motors kiindulópontját jelentő Merde-etűd a Tokyo! szkeccsfilmjében). A friss opusz tulajdonképpen végig erről a menetről szól, különféle olvasatokban ősfilmes fázisképektől temetőbeli ámokfutáson át a diódás mozgójárdázásig – bár a legjobb jelenet megint csak az, amikor Monsieur Oscar minden zsánerkeret nélkül egyszerűen tangóharmonikázik egy kiadósat, amolyan kusturicásan átcsörtetve egy templombelsőn. 

A bejegyzés trackback címe:

https://szelesvaszon.blog.hu/api/trackback/id/tr354863167

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.