FILM/KÖNYV - Cloud Atlas

2012.11.21. 13:48

Tom Tykwer-Andy Wachowski-Lana Wachowski, 2012 - német-amerikai. Szereplők: Tom Hanks, Halle Berry, Jim Sturgess, Doona Bae, Ben Whishaw, Jim Broadbent, Hugh Grant, Hugo Weaving. Írta: David Mitchell regényéből Tom Tykwer-Andy Wachowski-Lana Wachowski. Operatőr: Frank Griebe-John Toll. 172 perc. US bemutató: 2012. október 26. Magyar bemutató: 2012. november 22.

caposter.jpg  David Mitchell, a kortárs brit irodalom legfrissebb kult-írója, népes rajongótáborát nem elsősorban eredeti, sajátos képzelőerejű történeteinek vagy a szövegeit átszövő mély életbölcsességeknek köszönheti. Hasonlóan a Twin Peaks/Lost-típusú kultusz-sorozatokhoz, népszerűségének titka a komplex, mozaikszerű történeteit átható rejtélyes utalásokban, burkolt összecsengésekben található, amelyek szirénhangon csábítják olvasóit a Nagy Megfejtések labirintusába. Nem véletlen, hogy az eddigi húsz esztendő öt regénye közül épp a debütáló Szellemírók és a 2004-es Felhőatlasz váltotta ki a legnagyobb visszhangot: mindkét írásmű önálló kisprózák füzéréből áll össze egyetlen metatörténetté, ahol a különféle sztorik, különféle főhősökkel, a földgolyó különféle pontján (akár különféle korokban) és különféle műfajok keretében alkotnak egyetlen mesefolyamot – amennyiben az olvasó elegendő szellemi energiát fektet a kapcsolati háló feltárásába. Mitchell művei szórakoztató történeteik ellenére nem könnyű olvasmányok, állandó koncentrációt igényelnek, amit a szerző előszeretettel nehezít meg meséről-mesére változó egyéni stílussal (burgessi archaizálástól nabokovi verbális játékokon át az orwelli újbeszédig), valamint a szövegbe kódolt világirodalmi referenciákkal Melvilletől Austerig. A bő 500 oldalas Felhőatlasz opus magnumába mindebből bőven jutott – nem kis feladatot adva adaptátorainak, hogy a moziverziót szívós munkával megszabadítsák tőlük.

ca0.jpg A hat történetből felépülő alkotás főhőseit három dolog köti össze a félezer évig tartó odüsszeiában: mindannyian egy elnyomó (eszme)rendszerrel szegülnek szembe életük fordulópontján, miközben a kezükbe kerül regényelődjük története (akivel osztoznak egy hullócsillag formájú anyajegyben). A 19. század derekán a polinéz szigetvilágból hazahajózó déli rabszolga-kereskedő egy bennszülött tengerész segítsége hatására megtagadja a faji megkülönböztetés hazai hagyományát (ami ősi meséik tanulsága szerint a primitív törzsek között is évezredek óta jelen van). Az 1930-as évek Belgiumában egy léha zeneszerző-tanonc neves mentora otthonában művészi kizsákmányolás áldozatává válik (miközben egy poros könyvespolcon szakadt útinaplóra akad egy csendes-óceáni hajóút viszontagságairól). A Nixon-érában egy san francisco-i pletykamagazinnál sínylődő újságírólány életveszélyes konspiráció nyomára bukkan a közeli atomerőmű nagyhatalmú vezetőségével a háttérben (plusz rejtélyesen elhalálozott bennfentese egy csomag elsárgult levelet hagy rá egy negyven éve halott komponista-szerető tollából). Az ezredfordulós Londonban egy jelentéktelen irodalmi kiadó korosodó, ám korhely főnöke egy kegyetlen nyugdíjas otthon foglya lesz (táskájában frissen kapott kézirattal egy hajdani nukleáris összeesküvés felderítéséről). A 22. század Szöuljában egy éttermi felszolgálásra géntervezett klón-kishölgy a fogyasztói szuperdiktatúra elleni felkelés kulcsfigurájává válik (részben egy százéves filmnek köszönhetően, amelynek idős főhőse megszökik szeretetotthonából). Végül újabb évszázadokkal később az emberiség primitív sorba süllyedt hawaii zárványközösségében az ifjú Zachary kísérőnek szegődik egy messziről jött utazónő küldetéséhez a vulkánok tetejére (ahol megismeri a törzse által szentírásnak tartott szövegek titkát, amelyek eredete egészen egy koreai prófétanőig nyúlik vissza).

ca6.jpg Hat történet, amelyek sorozatán úgy hatol át az olvasó, akár a fűrész egy fordított évgyűrűjű fatörzsön: minden egyes mesét félbeszakít az időben rákövetkező, mígnem a regény centrumában elhelyezkedő újbarbár legenda után megfordul a sorrend és a történetek második felét időben visszafelé utazva ismerjük meg. Mitchell minden sztorit saját korában készült hiteles dokumentumként tüntet fel (napló, levelezés, kulcsregény, életrajzi film), miközben szinte mindegyiknél felveti az irodalmi alkotás gyanúját, azt a halvány lehetőséget, hogy az utókor kezébe került mű mindössze ravasz (sőt akár manipulatív) fikció. Ezt a kettős szándékot szolgálja a káprázatos stiláris sokszínűség, amely sokszor túlzottan  kimódoltnak hat, vagy a jócskán melodrámai fordulatok, amelyekről nehéz eldönteni olcsó írói fogások vagy a valódi események megrendezettségét jelzik.  Igazi posztmodern truváj a Felhőatlasz, lenyűgöző szövegkollázs, csavaros irodalmi játék – és akár a legjobb bűvésztrükkök, mindent elkövet azért, hogy a sok elterelő manőver mögött a nézők véletlenül se fedezzék fel az eredendő ürességet: a felsorakoztatott műfaji mesék szokványos, érdektelen mivoltát, legyen szó banális szerelmi háromszögről, kiszámítható és feszültségmentes konspirációs thrillerről vagy ezerszer megírt fogyasztói disztópiáról.

 ca2.jpgMindezek ismeretében cseppet sem meglepő, hogy a monumentális filmverzió Felhőatlaszát mindjárt három író-rendező jegyzi, méghozzá 2:1 arányban képviselve a hollywoodi blockbuster-univerzumot és a finomlelkű európai művészfilm hagyományt – nagyjából úgy, ahogy a részben műfaji játékokra építő, részben magasirodalmi törekvésekről tanúskodó forrásmű. Az egyöntetű lelkesedéssel, két év alatt, édeshármasban írt forgatókönyv megfilmesítését félig a német Tom Tykwer (a 20. és 21. századi epizódok), félig a Wachowski-(ex)fivérek  (a kosztümös kaland és a két jövőbeli rész) végezték, egyformán jellegtelen végeredménnyel, eképp a teljes háromórás mű számottevő színvonalbeli egyenetlenségről nem tanúskodik. Az erények ennyiben ki is merültek, ám a felelősség nem elsősorban a törekvő alkotóhármast terheli, akik minden tőlük telhetőt elkövettek, hogy ne hulljon le a lepel Mitchell szemfényvesztéséről – a mozgókép azonban sokkal kíméletlenebb őszinteségű médium a szövegoldalaknál, nem csupán ha ábrázolásról van szó, de a történetek tekintetében is. Hiába alakították át gyorsan pergő párhuzamos cselekményszálakká a regény hagymaszerkezetét, hogy a néző egyre feszesebb tempóban szörfözhessen egyik sztoriból a másikba a látványos átkötéseken keresztül – a három óra akkor sem lett több hat félórás epizód mozaikjátékánál, ahol minden egyes puzzle-darab csupán az unalomig ismert képet építgeti. Ennyi idő nem elég a karakterek, szituációk elmélyítésére, de bőven elég arra, hogy fárasztóvá váljon ötlettelenségük: fél órában csupán az eredeti történetek még épp működőképes zanzáját lehet prezentálni, ami egy jól bejáratott műfaji alapsztori esetében édeskevés – mintha csak valaki levesporból akarna szakácsversenyt nyerni tíz perces vízforralás árán.

ca1.jpg Nehéz szabadulni attól a hátsó gondolattól, hogy a Tykwer-Wachowski gárda tisztában volt azzal, a Mitchell-kisregények önmagukban nem túl izgalmasak, a forrásmű trükkjei pedig nem igazán vászon-kompatibilisek. Ennek eredménye a mozaikszerkezet és ezért a hasonlóan nagyigényű Forrásból átvett „egy színész/több karakter a korokon át” elképzelés – ezúttal azonban legalább tízfős hollywoodi sztárgárda bukkan fel minden egyes epizódban, akár az adott sztori főhőseként, akár pár másodpercnyi cameoban. Már a Mitchell-regény is felvillantotta azt az igen kínos ötletet, hogy az időfolyamon átvándorló halhatatlan lélek fizikailag is megnyilvánuljon a testi reinkarnációkban (lásd a hullócsillagos anyajegy cseppet sem giccsgyanús fogását). A filmadaptátorok mindössze tovább durvítottak ezen a vásári megoldáson, amikor a teljes szereplőgárdára kiterjesztették koncepcióját - ráadásul a bizarr maszkok láttán az ember képtelen eldönteni, vajon egyszerűen kontármunkák vagy épp az volt az alkotói szándék, hogy jól felismerhetőek maradjanak alattuk az eredeti színészarcok (egyértelművé téve a közönségnek az „egy test-egy lélek” koncepciót). Hasonló célt szolgálhatott az is, hogy mindkét alkotófél hozzáadta a maga zsánervonzalmát az alapregényhez – így Wachowskiék jóvoltából szinte mindegyik mesében erősebb lett az akció jelenléte (a szöuli disztópia már-már Mátrix-ba csap át, és a friscoi szál fináléjában is tempós utcai üldözésre cserélik az eredeti csavaros végkifejletét), Tykwer erős vonzalma az érzékeny szerelmi drámákhoz pedig ott is romantikus beteljesülést eredményezett, ahol Mitchellnél még esély sem volt rá (lásd a hawaii kalandtörténetben harminc évvel öregebbre írt főhős románcát az utazónővel vagy az idős könyvkiadó összeboronálását ifjúkori imádottjával). Ezek a nyomokban fellelhető szerzői átírások azonban többet rontanak, mint javítanak az összképen (érthetetlen például, miért marad ki a klón-mártírtörténet méregerős csattanója, és kárára cserélték a szívtelen, kéjenc komponistát romantikus lelkű meleg-karakterre) - ráadásul Mitchell műfajkoktélját egyfajta gigantikus akció-románcra szűkítik, ahol a thriller, kalandfilm, disztópia motívumai pusztán papírmasé jelmezként virítanak a love story-n. A monstre vállalkozás a regény mozgóképes adaptálására nem sok szabad teret engedett az alkotói fantáziának – az energiák tetemes része pedig nem sajátos olvasat megteremtésére ment el, pusztán arra, hogy a rendezők bebizonyítsák a stúdióknak és közönségüknek, igenis piacképes lehet minden idők legköltségesebb független filmje a Szerelem Halhatatlanságáról.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://szelesvaszon.blog.hu/api/trackback/id/tr584918144

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.