PREMIER - The Master (70mm)

2012.12.06. 09:24

Paul Thomas Anderson, 2012 - amerikai. Szereplők: Joaquin Phoenix, Philip Seymour Hoffman, Amy Adams, Ambyr Childers, Laura Dern, Jesse Plemons. Írta: Paul Thomas Anderson. Operatőr: Mihai Malamaire. Zene: Johnny Greenwood. 143 perc. US bemutató: 2012. szeptember 14. Magyar bemutató: 2013.

2-96789-the-master-poster.jpgPaul Thomas Anderson filmjei két határozott halmazra oszthatóak. Az egyikbe tartozók közelmúltban élt (valós) személy köré épülnek, speciális kisközösség berkeiben játszódnak és egészen lenyűgözőek, a másik csoport alkotásaira mindezek szöges ellentéte igaz. A háromlábú John Holmes és a mozipornó 70-es évekbeli bukástörténetét megéneklő Boogie Nights, majd az Upton Sinclair 1927-es muck-raker kulcsregényét szabadon feldolgozó Vérző olaj után az idei opus magnum a 40-es/50-es évek vidéki Amerikájában egy frissen alakult new age szekta és a vallásalapító Lancaster Dodd néhány évébe nyújt bepillantást – újabb nosztalgikus visszarévedés a korlátlan lehetőségek tegnapelőtti Amerikájába, amikor az apák még apák, a fiúk fiúk, a tragédiák pedig tragédiák voltak. Anderson legjobb filmjeinél egy kutató alaposságával ássa be magát a kiszemelt szubkultúrába, kitanulja az adott szakmát, végül azonban puszta hátteret épít belőle, egyedivé és átélhetővé téve a szerzői pályáját végigkísérő drámai konfliktusokat. Így hát aki az idei filmmel szeretne betekintést nyerni a szcientológia - vagy más „önfejlesztő” egyházak – tevékenységébe, hasonlóképp csalódni fog, mintha a Vérző olajtól elvárná az olajipari ismeretterjesztést vagy a Boogie Nights alapján szeretné megismerni a pornó aranykorának kulisszatitkait. Noha a The Master ijesztő pontossággal mutatja be a programszerű agymosás és pszichés kondicionálás mechanizmusait, ezzel csak annyit kínál, akár a pornófilmeknél a felszopólány – hatékonyan és maradandóan felkelti az érdeklődést a lényeg iránt.

mas1.jpgEképp a The Master hőse távolról sem a Ron Hubbard-féle egyházalapító Dodd: a cselekmény fókuszában a nyitóképtől a záróképig a szekta fekete bárányát jelentő világháborús veterán, Freddie Quell áll. Quell tipikus katalógusa mindannak, amit manapság PTSD-tünetegyüttesnek neveznek, viselkedési és alkalmazkodási zavarok, depresszió és agresszió, alkoholizmus és szexfüggőség – folyamatosan ketyegő időzített bomba, akinek egyszerűen képtelenség biztos helyet találni a háború utáni boldog Amerika kiglancolt pláza-világában. Államról államra, munkáról munkára sodródik, mígnem egy véletlen Lancester Dodd hajójára sodorja, ahol a szárnypróbálgató guru örömmel fogadja be egyre gyarapodó családjába, és próbál látványos erődemonstrációt kerekíteni belőle megváltó (lélek)gyógyászati módszere számára. A történet innentől az Andersonra igen jellemző jelképes apa-fiú kapcsolat jegyében zajlik (Boogie Nights, Magnólia, Vérző olaj), Quell fogadott tékozló fiúja minden szerepet sorra felpróbál, amit csak az új pozíció kínál: egy személyben engedelmes kísérleti nyúl, mindenre elszánt testőr, kemény férfibarát, titokzatos vágytárgy és persze mindenek előtt örökös Ok Nélkül Lázadó, mint azt az 50-es évekből joggal elvárjuk egy vérbeli Káin-figurától. Miként már a film első tekercse világosan jelzi: hiába a cím és a szenzációgyanús téma, a The Master próféta-portré helyett egy gyökértelen, traumáktól szenvedő veterán beilleszkedési kísérletét követi végig egy alternatív társadalomba, ami a külvilághoz képest jóval szorosabb érzelmi kötelékeket kínál, ugyanakkor sokkal inkább megköveteli a belső alárendeltséget. Quell mintha csak a Wyler-féle Életünk legszebb éveinek eltitkolt negyedik főhőse lenne, egyenesen a Huston által rendezett Legyen világosság című háborús dokumentumfilm katonabetegei közül (amelynek egyes sorai szó szerint visszaköszönnek Anderson lélekgyógyászati jelenetében) – egyszerre a nosztalgikus múltba visszavágyódó klasszikus hős és annak modern dekonstrukciója.

mas2.jpgTalán épp emiatt nehéz elképzelni alkalmasabb színészt erre a szerepre az utóbbi időkben saját szakmai tudathasadását megszenvedő Joaquin Phoenixnél, aki nélkül a The Master jobbára élvezhetetlen lenne. Phoenix jelenlegi állapotában tökéletes közös gyermekét adja Mel Gibsonnak és Vincent Gallonak, egyik apától a hollywoodi sztár-önpusztítás nagyformátumát, másiktól a peremvidéki szerző-renegát szüntelen frusztrációit megörökölve: maga a két lábon járó Művésztéboly. Nem egyszerűen megformálja a gyötrődő Quellt, inkább önerőből teremtve saját életre kelti azt a szerzői absztraktumot, ami Anderson forgatókönyveiből kilépve többnyire képtelen hús-vér figurává válni – jobb esetben karikatúra lesz (Tom Cruise), rosszabb esetben színtelen szellem (Julianne Moore). Phoenixnek sikerül a bravúr, amire eddig csak háromnevű színészek voltak képesek (Halltól Day-Lewisig), esetében azonban nem a fegyelmezett, vérprofi színészi eltökéltség, hanem épp ellenkezőleg, a teljes anarchia jelenti a siker kulcsát, amit lélekmélyéből rászabadít karakterére. Hiába tehát az egyébként kitűnő alakítások tárháza (Hoffman és a feleségét játszó Amy Adams eddigi pályájuk tetőpontját hozzák), a The Master igazi one-man show, olyan mértékű színészi apoteózis, mint amit a Rakpartonban vagy a Taxisofőrben lehet látni. A különbség mindössze annyi, hogy Brando és De Niro kiváló forgatókönyvek betonszilárd alapjaira építhettek, míg Phoenix számára az Anderson-szövegek enigmatikus, sejtetésekből és ellipszisekből párolt művészkedései legfeljebb (síkos és keskeny) ugródeszkaként szolgálhattak.

mas3.jpgMár csak Phoenix lenyűgöző arcjátéka miatt is érdemes volt tehát a The Master másik vonzerejét és csúcsteljesítményét jelentő 70 mm-es képformátum mellett dönteni – ami többek között elhozta rendezőjének a velencei nagydíjat, hála a zsürielnök Michael Mann-nek. Anderson ugyanis nem érte be az 1996-os Hamlet óta teljesen sutba dobott hajdani felvételi technika leporolásával (ami dupla szélességű speciális filmszalagot használ mind a rögzítés, mind a vetítés esetében) – rá jellemző formabontással ezek után a normális szélesvászon képarányára takarja ki a képsorokat, miközben látványos totálképek helyett beszélő fejek arcközeli plánjaival lepi meg a nézőt. Egyfelől persze hőzöngő gesztus ez is, mint oly sok minden a szerzői életműben, látványos kinyilatkoztatás a filmipari funkcionalitás ellenében (mint mikor drámai szerepet adunk Adam Sandlernek) – amit Anderson azzal is jelez, hogy helyenként a formátumtól elvárt képarányú belső kereteket komponál kajánul a képmezőbe. Mindezen túl azonban izgalmas formai kísérlet is, ami szokatlan vizuális hatással lepi meg a 70 mm-es vetítések közönségét. Míg a duplaszéles szalag 1:2.2-es képarányt produkál a vásznon (sőt 35 mm-es vetítésnél 2.35-öt), a The Master a szimpla takarásos eljárásnak köszönhetően csupán a középső négyötödöt használja ki, azaz a publikum 1:1.85 arányú képekben gyönyörködhet. Így elvesznek a sivatagi jelenetnél a kopár tájak széles panorámaképei vagy az óceán végtelenségének érzete a hadihajós nyitányban – ellenben hatalmasra nagyított arcok tornyosulnak a nézőkre, olyan csodálatos textúrában és színminőségben, amire csak a 70 mm-es celluloid képes. Noha a vita egyre hevesebben folyik arról, hogy a legújabb digitális technikák birtokában kínál-e még érzékelhető különbséget akár a legkiválóbb filmszalag, a The Master eredeti formájában legalább módot ad arra, hogy erről egyáltalán vitatkozni lehessen (a széleskörű forgalmazásban csupán digitális kópián jut el a multiplexekbe). Nem mellékesen pedig olyan színvonalú látványélménnyel ajándékozza meg a közönségét egy karakterorientált filmdráma keretében, amelynek luxusát legfeljebb grandiózus fantázia-opuszoknál enged(het)i meg magának az Álomgyár.

mas4.jpgEljátszva azzal a gondolattal, hogy az idei Anderson-opusz címe nem csupán a történet dienetika-gyanús gurujára vonatkozik, de egyben a hagyományos képrögzítés mesterkópiájára is utal, a 70 mm-es technika sajátos értelmezést kínál a filmnek. A kémiai képrögzítés eleve hierarchikus viszonyt teremt a film és kópiái között, amelynek csúcsán az eredeti leképezéshez minőségben legközelebb álló első lenyomat, a mesterkópia áll, az a verzió, amelyről az összes későbbi példány készül – a digitális technológiánál optimális esetben a képromlás nulla százalékos, felszámolva az alárendeltséget eredeti és másolat között. A The Master morális kérdésfelvetése, miszerint megéri-e az (akárcsak illuzórikus) belső harmónia a diktatúrát, ebben az önreflektív olvasatban átfogalmazódik a kémiai kép jelenlegi trónfosztásának problémájára. Lancester Dodd nagyformátumú szellemi mestere a hagyományos celluloid-diktatúra uralkodója, saját első-, másod-, sokadrangú képmásaival a hierarchia piramisában – Freddie Quell ebben a rendszerben próbál helyet találni magának, de eredendő anarchiája újra és újra megakadályozza az integrációban, az auditálások bevált sémái csődöt mondanak nála. Valamennyi közösségbe, legyen az nemzet, társadalmi csoport vagy akár pártagú szekta, a hasonuláson, a normák másolásán át vezet az út – Quell nem a Dodd-féle hangzatos tanításokkal és metódusokkal képtelen azonosulni, magával a hasonulás elvével szemben dolgozik eredendő ellenállás benne, mivel az alárendeltté tenné. Forradalmár a maga spontán módján, a sok ezer digitális kópia jelképes alakja, amelyeknek már nincs szükségük a régi közös felmenőre: a 70 mm-es filmszínház-látomás multiplextermekhez, kisképernyőkhöz igazított, ám egyenrangú verziója. Ebben az értelmezésben Dodd filozófiája immár nem időtlen, egyetemes igazság, csupán elavult, felülírt prófécia: „A világban mindenkinek szüksége van valamiféle mesterre, és ha valakinek sikerülne enélkül élnie… bizonyára az első ember lenne a történelemben.”

A bejegyzés trackback címe:

https://szelesvaszon.blog.hu/api/trackback/id/tr114950363

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.