Rodney Ascher, 2012 - amerikai. Szereplők: Geoffrey Cocks, Bill Blakemore, John Fell Ryan, Julie Kearns, Jay Weidner. Írta: Rodney Ascher.  102 perc. US bemutató: 2012 szeptember 23. Magyar bemutató: nincs adat.

Miként minden Marilyn-rajongónak van egy külön bejáratú konspirációs elmélete a Gyönyörű Gyermek rejtélyes haláláról és valamennyi Anonim Tarantinoista gyűlés az „X vagyok és szerintem Y van az aktatáskában” bemutatkozással indul, magára szemernyit is adó Stanley Kubrick-hívő kötelezően rendelkezik sajátgyártású interpretációval a Ragyogásról. A skála a legnyilvánvalóbb tévés reflexióktól („Régen az embereknek víziójuk volt, ma televíziójuk”) az egyéni mániákig terjed (családon belüli megrontás; tériszony/agorafóbia; Bruno Bettelheim; John Lennon kiválása a Beatlesből) – az elmúlt három évtizedben Kubrick horrorja a filmtörténet egyik leghíresebb tintapaca-tesztjévé vált, a Rémfilm Rózsabimbójává. A számtalan értelmezést nem elsősorban a film gazdag motívumkészlete provokálja ki a rajongókból (ellentétben a Szárnyas fejvadász esetével), mivel e tekinteben nem nagyon vetélkedhet még a posztmodern Hollywood átlagtermésével sem. A motiváció inkább ennek ellentétéből fakad, abból a mérhetetlen ürességből, ami fizikailag (lásd a Panoráma tágas totálképeit) és érzelmileg (az árnyalt King-karakterek teljes lecsupaszítása néhány vonalra) egyaránt uralja a mesét – valamint abból a szekérderéknyi apró rejtélyből/hibából (eltűnő tárgyaktól térbeli és időbeli zavarokon át Grady változó keresztnevéig), amelyekre a Kubrick-féle precíz távolságtartás még jobban felhívja a közönség figyelmét. Vitatható, hogy vajon a Ragyogás a legjobb, legélvezetesebb vagy legmélyebb Kubrick-film, de az, hogy a legtöbbször újranézhető, kétségtelen – minden alkalommal új vonások fénylenek fel túlvilágított díszletfalai közt.

Így aztán nem meglepő, hogy az új évezred első filmértelmezési dokumentumfilmje nem egy túlzsúfolt Tarantino- vagy Burton-opuszt szemelt ki abból a célból, hogy a különféle interpretációkkal másfél órára lenyűgözze a moziközönséget. Rodney Ascher rendező-író-operatőr-vágó első egészestés művében, a Room 237-ben öt újabb elmélettel bővíti a Ragyogás értelmezési katalógusát: pontosabban öt amatőr elméletgyártó négy elméletével, mivel John Fell Ryan Kubrick-kutató önálló olvasat helyett csupán a film vizuális kuriózumaira hívja fel a figyelmet – különös tekintettel azokra, amelyek kizárólag akkor tűnnek elő, ha a néző egyszerre tekinti meg a filmet előre és visszafelé, ráadásul egymásra vetítve. A maradék négy közreműködő elképzelései legalább ilyen meglepőek és mulatságosak, precízen lefedve a Kubrick-interpretációk szivárvány-spektrumát. Az erőltetett baromság ultraibolyáját Geoffrey Cocks történész képviseli, aki a Holocaust árnyát véli felfedezni a filmen, mivel Jack Torrance egy német gyártmányú Adler-írógépet használ, a filmben többször felbukkan a 42-es szám és az utolsó áttűnésnél Nicholson arcképén halvány Hitler-bajusz suhan át az előző snittről. Hasonlóképp történelmi népirtást lát a háttérben Bill Blakemore, az ABC külügyi tudósítója, amikor a Panoráma szállóban fellelhető számos indián motívumot szedi lajstromba, majd takaros teóriát állít össze belőlük a modern amerikai nemzetet kísértő őslakosság szelleméről. Sajátos interpretációnak ugyan nem nevezhető, de filmelemzési szempontból mindenképp a legtanulságosabb Julie Kearns írónőtől a Panoráma térbeli anomáliáinak feltérképezése, majd az ehhez kötődő mitológiai labirintus-párhuzam (amit a híres sövényútvesztő mellett a játékszoba egyik falán kiszúrt Minotaurusz-figura is jelez). Végül pedig a legszórakoztatóbb elképzelés infravörös végletét Jay Weidner spirituális kutató foglalja el, aki összeköti a Ragyogást a leghíresebb Kubrick-mítosszal, miszerint a Nagymester rendezte meg a NASA megbízásából a Holdra szállás hamisított képsorait: Weidner szerint a bő tíz évvel később készült horror a kényszerű titoktartás rémisztő terhéről vall ravasz kódokban, elsősorban Danny és a 237-es szoba nyomasztó jelenetében, ahol az Apollo-11 mintás pulcsit viselő kisfiú meglátogatja a két égitest közötti távolság (237ezer mérföld) számát viselő titokzatos „holdszobát”. A párhuzamos szálakkal egybeszőtt bizonyítások nem elsősorban meggyőző érvelésük miatt tanulságosak, nagyobb erényük, hogy felhívják a nézők figyelmét a filmelemzés különféle módszereire és a filmnyelvi eszköztár lenyűgöző gazdagságú kifejezőerejére, legyen szó a késői Kubrick-filmekre jellemző hosszas áttűnésekről (ahol új kép születik), a montázs irracionális térképzéséről vagy a nagy mélységélességű felvételeken bizarr képrejtvényekké váló kompozíciókról ("Hol az erekció a képen?")

 Ascher mozgóképes esszékötete nem csupán a benne szereplő hobbi-teoretikusok elragadó freak-showja miatt számít rendhagyó filmélménynek: a rendező filmtörténeti kisfilmjei módszerét továbbfejlesztve teljességgel elveti a beszélő fejek hagyományos megoldását és kizárólag a vizsgálat tárgyát jelentő filmalkotás, a Kubrick-életmű többi darabja és nagy adag frappánsan megválasztott horrorjelenet darabkáiból férceli össze doku-patchworkjét. A The Lonely Death of the Giggler-ben Ascher a Bosszúvágy 3 hátba lőtt kameratolvajához kerekít megható háttér-sztorit, a filmből összeollózott képsorok mellé sajátkészítésű jeleneteket applikálva, a The S from Hell című szösszenetben pedig a Screen Gems-logó kisgyermekekre gyakorolt traumatikus hatását szemlélteti a személyes vallomásokhoz illesztett filmképekkel és egy rémálom látványos rekonstrukciójával – munkái egyfajta mozgóképes filmelemzések, amelyek kiragadnak egy látszólag jelentéktelen motívumot és kreatívan továbbgondolva egyéni olvasatot, új nézőpontot teremtenek belőle a filmhez. A Room 237 esetében immár kizárólag a különféle filmrészletek szemléltetik a téziseket, szórakoztató diskurzusokba keveredve a Ragyogással és egymással, a Creepshow elszörnyedt arccal tévét bámuló Stephen Kingjétől („Az író kifejezetten elégedetlen volt Kubrick adaptációjával”) a Murnau-Faust város fölé magasodó Mefisztóján át (a Holocaust-értelmezés több pontján) egészen a korabeli közönségre gyakorolt sokkhatást szemléltető mozielőadás-jelenetekig a Lamberto Bava-féle Démonokból. Ascher dokumentumfilmje posztmodern tézisfilmként is nézhető, ami az Egyetemes Megfejtések helyett inkább a filmes hálózatok egyéni feltérképezésében látja a filmekről való gondolkodás jövőjét, amolyan szórakozott, hiperlinkes barangolás az évszázadnyi filmtörténetben. Míg a Ragyogás enigmatikus modernizmusa alapvetően az előbbi megközelítés akadémikus bűvkörébe csábít, a Room 237 inkább a játékos iróniára voksol. Száz perce egyszerre roppant szórakoztató intellektuális élmény magáról az elméletgyártás öncélú szépségéről és megható szerelmi vallomás Kubrick-életműhöz, rémzsánerhez, filmművészethez – ott a helye minden emelkedett bölcsészbuli fűszagú szivarszobájában, mialatt a hölgyvendégek bonbonmeggy mellett a Final Cut képsorain olvadoznak.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.