Rob Epstein és Jeffey Friedman/ James Franco és Travis Mathews , 2012 - amerikai. Szereplők: Amanda Seyfried, Peter Sarsgaard, Sharon Stone, Hank Azaria / James Franco, Val Lauren, Christopher Patrick. Írta: Andy Bellin / Travis Mathews. Kép: Eric Alan Edwards/ Keith Wilson. 92 perc / 60 perc. US bemutató: 2013. / 2013. Magyar bemutató: nincs adat / soha.

lovelace-poster.jpg interior-poster.jpg


Noha minden filmes újrafeldolgozás egyik fő céljának tekinti, hogy betöltse az eredeti műben tátongó hézagokat – legyen szó narratív ellipszisekről vagy hatáshiányokról –, egyetlen műfajra sem igaz jobban ez az állítás a szexfilmnél. Hajdani sexploitation-legendák durvulnak el pornoremake-ekben (Faster Pussycat, Fuck, Fuck), hardcore klasszikusok folytatásai licitálnak rá ingerbőségben elődeikre (Behind the Green Door 2.), vagy akár erotikus remekművek jutnak agyoncenzúrázott álomgyári adaptáció után szókimondóbb, szöveghűbb újrafeldolgozásig (Lolita). Ritka azonban az olyan eset, mikor az új mű egyet jelent magával a hézagpótlással, mikor az eredeti mű helyett – akár évtizedek át – homályban maradt rejtélye került adaptálásra. Az igazi kihívás ez esetben egy filmtörténeti nagy fekete lyuk feltárása és kendőzetlen megmutatása, az alkotók górcsöve a titkok nyitja felé mered.

lovelace1.jpg deepthroat1.jpg


A pornófilm-tematika 2012-es nagy hollywoodi felvirágzásának zászlóshajóját kétségkívül a Lovelace című opusz jelenti, amely felfedezőkhöz méltó horderejű feladatot tűzött maga elé: minden idők legsikeresebb keménypornója, a minimum 600 millió dollárt jövedelmező 1972-es Mély torok legnagyobb rejtélyét kívánja megoldani. Nem azt, vajon hogyan hozhatott ilyen temérdek pénzt egy párezer dolláros numeramozi (erre a vonatkozó szakirodalom mellett olyan dokumentumfilmek vállalkoztak korábban, mint a hazánkban is kiadott Mély torok mélyén), és nem is azt, honnan ered a torokba szorult csiklót makk-masszázzsal kielégítő kishölgy ötlete – a központi kérdést az jelenti: vajon a címszerepet alakító Linda Lovelace saját örömére vagy fallokrata kényszer hatására vett részt az orál-fiesztában. Kutató kedvű alkotóknak mindjárt az utóbbi évtizedek talán legismertebb dokumentumfilm-párosa jelentkezett: Rob Epstein és Jeffrey Friedman a 80-as évek vége óta több kényes szexuális tabutémának szentelt már alapos figyelmet (Sex in ’69, 175. paragrafus), köztük a Celluloid Closet című remekléssel, ami a homoszexualitás hollywoodi ábrázolásának viharos közelmúltját térképezte fel Vito Russo könyve alapján. A páros ezúttal is ragaszkodott a megtörtént életanyaghoz, de a 2011-es Üvöltés után másodjára is a játékfilmes keret mellett döntöttek, amelyhez ismét sikerült rangos sztárgárdát összetrombitálni (az Üvöltés Ginsbergjét alakító James Francotól Hugh Hefner epizódszerepében a direktor Damianot alakító Hank Azarián át egészen a film legbrutálisabb húzását jelentő Sharon Stone-ig, aki a hősnő rút és bigott édesanyjaként ijeszti halálra a gyanútlan nézőt). Ezzel a döntéssel pedig mintha a vállalt feladatot is átírták volna: ha már egyszer nem dokufilm forog az igen vitatott témáról, jogukban áll bátran meghamisítani egysmást, az álomgyári fősodortól elvárt érzelmi katarzis és álszent politikai korrektség érdekében.

lovelace2.jpg deepthroat2.jpg


A Lovelace legnagyobb problémáját nem is az a konkrétum adja, hogy egyes események épp olyan durván ütnek el a szomorú tényektől az idealizálás irányába , miként bociszemű Amanda Seyfried a rókaképű Linda Lovelacetől. Elvégre ki is a hiteles megmondhatója,  mi történt abban a hotelszobában, ahol Linda az élettársát és futtatóját jelentő Chuck Traynor alkalmi ismerőseit szimultán szórakoztatta, vagy vajon M-16-os gépkarabéllyal a tarkójának nyomva követte-e el legendás fellációit a kamerák előtt: ahány visszaemlékezés, annyi olvasat vonatkozik a Lovelace-Traynor kapcsolat természetére. Nem véletlenül választja számos tényfeltáró könyv azt a megoldást, hogy egyszerűen felkutatja és felvonultatja az érintettek történeteit, ütközteti őket egymással és az olvasóra bízza a döntést (The Other Hollywood, The Complete Linda Lovelace). Epstein és Friedman ehelyett azt az Ordeal című önéletrajzot adaptálja szélesvászonra, amely 1980-as megjelenésekor vállaltan a feminizmus szócsöveként próbált vétlen áldozatott kreálni a szerző-hősnőből a hímsovinizmus legfőbb bűnszínterét jelentő pornóvilágban. A Lovelace ezúttal a Rashomon-technikának mindössze a látszatát kelti, midőn a filmet középtájt két részre bontja, először a pornóipar „micsoda remek buli volt” változatát prezentálva (színes retro-képsorokkal, korabeli slágerekkel), majd a nőmozgalom és a kormányzat közös platformján elhelyezkedő erőszak-verziót bemutatva, kézikamerás kendőzetlenséggel - már a stílkülönbségekkel is egyértelműen jelezve, melyik oldal a cukrozott limonádé és melyik a keserű valóság. Mindkét félben előfordulnak az ismert tényeknek ellentmondó kijelentések, túlzások, elhallgatások – az alkotópár azonban egyértelműen a könnyebben fogyasztható féligazság mellett teszi le voksát, elvégre mennyivel egyszerűbb, drámaibb és látványosabb a szopással világhírre szert tevő hősnő szenvedéseit színezni, mint megrajzolni egy súlyos lelkibeteg nő komplex portréját, aki napi szinten mondott ellent saját magának. Maradnak tehát a jól bevált patronok, a retro-esztétika és az erős színészi jelenlét (élen a Traynort formáló Peter Sarsgaarddal), az Üvöltésből ismerős vizuális petárdák és a frappáns dialógusok, plusz Amanda cseppet sem elhanyagolható bájainak kihasználása, aki még egy háromnapos forgatási buli végén vécécsészéből felnézve is vonzóbb látványt nyújt a filmtörténet leghíresebb pornósztárjánál a Playboy fotóriportjában.

interior1.jpg cruising1.jpg

A hollywoodi fősodor ellenpontját jelentő kísérleti filmkészítés egyfajta válasza a Lovelace hézagpótlására hiába képvisel jóformán minden téren meredeken más hozzáállást, meglepően sok vonásban osztozik az Epstein-Friedman alkotással. Ezúttal is az amerikai filmszex mérföldköve a célpont, amit egy dokufilmes páros elevenít fel színészekkel rekonstruálva a nagy rejtélyt, plusz ezúttal is határozott propagandacél mozgatja a vállalkozást. A Belső, meleg bár témája ezúttal William Friedkin 1980-as botrány-remekműve, a Portyán, amely a new yorki meleg szubkultúra bőrborítású S/M-kötetébe nyújt merész bepillantást egy beépített zsaru szemén keresztül, ahogy egyre mélyebbre merül a megfigyelt közegbe. Noha az eredeti film így is jócskán tartalmazott explicit momentumokat, a Friedkin által helyszínen rögzített valódi hardcore anyagok végül – máig rejtélyes körülmények között – kikerültek a felhasznált jelenetek közül, a homo-szexfilm Szent Grálját jelentő 40 percnyi hiátusként kísértve azóta is. James Franco befolyásos filmsztár és újdonsült underground filmkészítő, valamint Travis Mathews díjnyertes meleg rendező (I Want Your Love) közös projectje ezt a hiányzó részt kívánta újraforgatni, hetero- és homoszexuális szereplők élesben felvett aktusai közé zavarva Franco régi színészbarátját, Val Lauren-t (akivel 2011-ben már eljátszatta Sal Mineo hajdani meleg filmsztár alakját a Sal életrajzi művében). A bő egy órás végeredményben azonban a két „eredeti” jelenet, egy fülledt bárorgia és egy intim kétszemélyes aktus egy hálószobában, a filmidő alig harmadát teszi ki: a többi nagyrészt arról szól, hogyan reagál a heteró Lauren arra a szokatlan feladatra, amitől nem csupán közeli hozzátartozói próbálják elrettenteni, de saját előítéletei is elidegenítik tőle. A filmtörténeti hézagpótlás csupán csalétekként szolgál (JF korábban is eljátszott az ötlettel a My Own Private River című filmprojectben, ahol az Otthonom Idaho kimaradt jeleneteiből kompilált Phoenix-hommage-t): a Franco-rezsim népnevelő vállalkozása a meleg kultúra elfogadtatása egy szélsőséges példa segítségével, annak a folyamatnak a megörökítése, ahogy egy macsó férfiember a kényszerű szembesülések során elindul az elfogadás sárgatéglás útján.

interior2.jpg cruising2.jpg

Nehéz tetten érni, mitől válik a Belső, meleg bár mégis jóval szimpatikusabb vállalkozássá, mint a Lovelace szerecsenmosdatása, de semmiképpen sem attól a hímsovinizmustól, ami együttérzőbb a meleg férfiak (vagy a közéjük vetett heteró férfi) szenvedéseivel szemben, mint a pornóhiénák koncaként sínylődő színésznők megpróbáltatásaival. A Franco-Mathews páros sem tartózkodik a nyílt didakszistól (ennek legszebb példája a sztárfilmes ötperces monológja lánglelkű célkitűzéseiről), és épp olyan manipulatívan áll ki saját nemes propagandacélja mellett, mint a Lovelace-duó. A lényegi különbség ott van, hogy az alkotópáros eközben folyamatosan megtart egy igen erős távolságot saját vállalkozásától, ami nem csupán abban nyilvánul meg, hogy újra és újra különféle hozzáállású résztvevők – kevésbé fennkölt – fénytörésébe helyezi a projectet (az „csak a kefélés miatt vállaltam”-tól a „Franconak ez is csak önreklám”-ig), de egyenesen odáig merészkedik, hogy magát a dokumentum-mivoltot tagadja meg művétől. Miként a forgatókönyvi utasításra utaló cím (Interior. Leather bar) is rögtön jelzi, az alkotás valójában nem csupán dokumentumfilm egy játékfilm rekonstruálásáról, inkább egy játékfilm, ami egy korábbi játékfilm rekonstruálásáról készült dokumentumfilmról szól: a Belső, meleg bár színfalak mögött „elkapott” dialógusai a színész kétségeiről több ponton egy előre megírt szkript dialógusaiként jelennek meg, amivel Lauren időnként félrevonul bemagolásra. Az olcsó homevideó-jelleg, a betanult spontán megnyilvánulások, a folyamatos megjátszás, a pornófilmek eszköztárának felhasználása egyfajta önleleplezést eredményez, amelynek végén a kamera egyszerűen magára hagyja a tanácstalan főhőst, éppen a vállalkozás üzenetének sikerétől megfosztva a nézőt: marad egy önreflektív hardcore werkfilm, egyórás art-exploitation, amivel Franco bejárhatja a filmfesztiválokat, ellenszerként az álomgyár Óz-mozis ozmózisára. Míg a Lovelace alkotói egy pornófilmes tényfeltárás során azt hazudják közönségüknek, hogy játékfilmjük egyfajta rekonstruált dokumentumfilm, a Belső, meleg bár rendezői tényfeltáró pornórekonstrukciójukkal azt állítják, hogy hiteles dokumentumfilmjük csupán egy újabb manipulatív formája a játékfilmnek. Márpedig a mai posztmodern képözönben rég nem mindegy, hogy a végkicsengés kicsapongás vagy picsakongás - és nem csak a szexfilmekben.

A bejegyzés trackback címe:

https://szelesvaszon.blog.hu/api/trackback/id/tr735185014

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása