PREMIER - Trance

2013.05.28. 23:57

Danny Boyle – brit, 2013. Szereplők: James McAvoy (Simon), Vincent Cassell (Franck), Rosario Dawson (Elizabeth), Danny Sapani (Nate). Írta: Joe Ahearne forgatókönyve alapján John Hodge. Operatőr: Anthony Dod Mantle. Brit bemutató: 2013. március 27. Magyar bemutató: június 6.

Trance-2013-James-McAvoy-Rosario-Dawson-Vincent-Cassel1.jpgMi lehet a következő lépés egy brit rendezőnél, miután legújabb kasszasikerével kiérdemelt 8 Oscar-szobrot és 6 BAFTA-díjat; a londoni Nemzeti Színházban diadalt aratott egyéni Frankenstein-adaptációjával, valamint megrendezte az Olimpia nyitóceremóniáját úgy nagyjából egymilliárd nézőnek. Sokak szerint csupán a boldog öngyilkosság, mivel a Csomolungma csúcsáról is csak lefelé lehet tovább menni – Boyle ehelyett elkészítette egy jóformán ismeretlen brit tévéfilm sztárgárdás remake-jét, a tőle megszokott módon terepet váltva: a Trance regényadaptációk helyett újrafilm, utazásmozik helyett kamaradráma, kalandsztorik helyett tudatfilm, szerzői hattyúdal helyett megint egy apró újjászületés.

trance-dawson.jpgMaga az alaptörténet javarészt a tévéfilmes Joe Ahearne munkája (akit annak idején épp Boyle próbált lebeszélni a szkript sajátkezű megrendezéséről), a mozifeldolgozás elsősorban látványosabbá, dinamikusabbá és némiképp melodramatikusabbá tette a kisképernyős thrillert (plusz vétlen fruskára cseréli a homoszexuális csábítót, a hősnő forró cigarettás csábítását pedig egy lenyűgöző full frontal-lal váltja fel) - a csavarok és csattanók azonban jobbára érintetlenek, és helyenként épp oly kimódoltak (lásd a bombasztikus finálékat). A remake mégis egyértelmű visszatérést jelent a skót direktor-titán saját szerzői kezdeteihez, amit nem utolsó sorban az is jelez, hogy bő tíz év és két állandó társ után újra az a John Hodge jegyzi a forgatókönyvet, akinek nevéhez a debütáló Ewan McGregor-trilógia kötődik. Cselekményét tekintve a Transz egyfajta variáció a Sekély sírhant kifordítottt heist-filmjére: két férfi és egy nő ádáz vetélkedése a milliókért, egymás folyamatos kijátszásával, egyben burkolt szerelmi háromszög-sztori, ahol legalább annyira a nő, mint a mesés zsákmány a tét. Utóbbi ezúttal egy aukcióról bravúrosan elrabolt Goya-remekmű, előbbi pedig érzéki pszichológuslány (Elizabeth), akit a heist-csapat vezetője (Franck) fogad fel, hogy hipnoterápia segítségével próbálja kiszedni a rablás beépített emberét jelentő ifjú árverésvezetőből (Simon) a festmény rejtekhelyét, mivel szerencsétlen fickó az akció során elszenvedett fejsérüléstől rövidtávú emlékezetvesztést szenvedett. Miként a Sekély sírhantban, a nagy zsákmány ezúttal is már az expozícióban gazdát cserél, a hangsúly nem a heist megvalósításán van, hanem a fokozatos széthulláson, amely során az érdekszövetséget felszámolják az egyéni érdekek és ember embernek farkasává válik. A hajmeresztő fordulatokkal egyre fokozódó thriller-feszültség azonban immár nem csupán kettős forrású (az édeshármas belső rivalizálása, plusz a zsákmányéhes külső bandatagok), de az amnézia-motívum révén újabb dimenzióval bővül – jelesül a főhősként pozicionált Simon elméjével, ahol nem csak a mesés vagyontárgy holléte rejtőzik, de néhány éjsötét titok is, melyeknek nem csak az orvos és bűnöző, de maga a kisemberhős sincs tudatában.

 Trance-2013-Movie-Image-21-600x421.jpgDanny Boyle rendező történetei többnyire a népmesei legkisebb fiú karakterére épülnek, beavatás-sztorik egy idegen világba csöppent cinikus kamaszkalandorról, akinek a fizikai kínok és megpróbáltatások árán kell elnyernie a felnőttlét fele királyságát – akár akarja, akár nem (többnyire nem, lásd a Trainspotting híres „Válaszd az életet”-monológját). Szerzőnk klasszikus nézőmetafórákkal dolgozik, amelyeknél a lenyűgöző színekkel megfestett egzotikus világ pazar képeivel foglyul ejti, paralizálja a főhőst (a Part hallucinatív hippi-kommunájától a Gettómilliomos televíziós kvízshow-székén át egészen a 127 óra víziókkal teli kanyonjáig), de legalább is látványos eseményekkel, szédítő fordulatokkal szorítja szüntelen sarokba (Sekély sírhant, Az élet sója, 28 nappal később). A Transz nagyformátumú gengsztervilágába beszorult Simon esetében azonban két jelentős különbség fedezhető fel: egyrészt ezt a csapdát egyre inkább saját elméje jelenti (előbb az amnézia miatt, majd a hipnózis során felderengő múlt következtében), másrészt Boyle pályafutása során először egyenlő főszerepet szán a csapda teremtőinek és működtetőinek, konkrétan a kegyetlen francia bűnözőnek és a hipnoterapeuta amerikai femme fatale-jának. Belép a keretbe az alkotó (író/rendező), és a cselekmény nézőpontja mind határozottabban megoszlik a hármas között, egészen a finálé teljes nézői tudathasadásáig, ahol már az sem egyértelmű, kinek a belső világában merítkezünk meg éppen. Akárcsak letisztult, drámai Frankenstein-darabjában (ahol a két főszereplő előadásonként cserélgette a Doktor és a Szörny szerepét), a Transz mesterhármasánál is összemosódnak az agresszor és áldozat, teremtő és teremtmény pozíciói, egyre nehezebb megállapítani, éppen ki manipulál kicsodát, ki rendezi az eseményeket és ki az, aki csak néz, mint a moziban.

Trance-cassell.jpegBoyle önreflektív fordulatát azonban nem csupán a szereplők jelzik, de maga a heist is: ez a műfaj mindig nyitott volt a különféle szerzői interpretációkra (független, partvonalon meghúzódó rendezők mindig szívesen látták magukat a nagy dobást végrehajtó gengszterprofik szerepkörében), ezúttal ráadásul az akció tárgya művészeti alkotás. Boyle már a film elején jelzi a festmény és film közötti párhuzamot a Rembrandt-féle Vihar a galileai tengeren történetével, ami nem csak arról híres, hogy a 20. század legnagyobb festményrablásának egyik darabja, de arról is, hogy alkotója belefestette saját portréját Krisztus és 12 apostola közé a háborgó ladik közepére – amint egyenesen kibámul a kép közepéből a közönségre. A Transz hasonlóképp jelenti Boyle kitekintését a nézőkre (a film hősei részéről nem egyszer történik efféle szabálysértés), részben a korábbi filmjeire cseppet sem jellemző különösen komplex, jóformán követhetetlen narratíva miatt (idézve egyik rendező-példaképe, Nicolas Roeg nyitott elbeszélésű korai klasszikusait a Performance gengszterfilmjétől a Rossz időzítés kamarathrilleréig), részben az egész történetet eluralóő képmás-metafórák következtében. A film mcguffinját adó Goya-festmény, a Boszorkányok a levegőben egyenesen magát a Transzot tükrözi: egyfelől rejtélyes rém-eseménye szubjektív vízió, ami a kép valamelyik szereplőjének lázálmát ábrázolja (vitatható, kiét) – másfelől megtalálható a film mindhárom hőse rajta, csupán az a kérdés, melyikük a gyilkos boszorkány (a kép eredeti címétől eltekintve kérdéses a lebegő démonok neme), az elragadott áldozat, és a menekülő férfi.

Trance Rosario.jpgMiként spanyol ősénél, Boyle filmjében is kétféle képteremtő hagyomány találkozik, a realista és az álomszerű, plusz kétféle vizuális gondolkodásmód – egyik oldalon a régi vágású heist-haramiák dokumentarista gerillahagyománya (nem véletlenül hívják neonfényű törzshelyüket Analog-nak), másikon a hipnotikus víziókat szuggeráló femme fatale szürreális, átírásokon és variációkon alapuló képteremtése (akinek otthona a régi Regency-épület hipermodernné átformált enteriőrje). A Transz fő konfliktusa eképp nem a bűnügyi macska-egér játék, inkább a hasonszőrű tudatfilmek alapkérdése: hol húzható meg a határvonal valóság és képzelet között – ez esetben a konkrét múlt elveszett emlékképei (amnézia) eredményesen rekonstruálhatók-e a fiktív fantáziák (transz) révén, és vajon a hipnózist végző filmrendező bábjátékos, puszta eszköz vagy éppen alanyához hasonló áldozat.

A bejegyzés trackback címe:

https://szelesvaszon.blog.hu/api/trackback/id/tr735330516

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.