FILM/KÖNYV - Ender's Game

2013.10.30. 22:41

Gavin Hood, 2013 - amerikai. Szereplők: Asa Butterfield, Harrison Ford, Viola Davis, Abigail Breslin, Ben KingsleyÍrta: Orson Scott Card regényéből Gavin HoodOperatőr: Donald McAlpine. 114 perc. Amerikai bemutató: 2013. november 1. Magyar bemutató: 2013. november 7.

enders-game-poster.jpgOrson Scott Card nem csupán az amerikai science-fiction egyik klasszikusa (akinek művei sokfelé kötelező olvasmányok, vasárnapi iskoláktól katonai főiskolákig), de ráadásul nagyapja készítette az első mormon játékfilmet 1931-ben – így aztán sem piaci okok, sem vallási tilalmak nem magyarázhatják, hogy az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházához tartozó író miért számít gyakorlatilag páriának a filmvilágban. Noha a tartózkodás nem kölcsönös (OSC jegyzi többek közt a Mélység titkának regényesítését), féltucat bibliai tárgyú animációs rövidfilmjén kívül mind máig nem készült hivatalos mozgókép-verzió egyetlen művéből sem, legyen az alternatív világú western (Teremtő Alvin Maker-regények), rendhagyó mágikus fantasy (A kegyelem ára), Harry Potter-klón (Mithermages-könyvek), bibliai feleségekről szóló életrajz-füzér vagy akár a Mormonok Könyvéből írt sci-fi utópia (Homecoming-sorozat). A legnagyobb kihagyott ziccert természetesen az idén 13. köteténél járó Ender-ciklus jelenti (a hozzá tartozó Shadow-spinoff-fal), amelynek nyitóműve, az 1985-ös Ender’s Game (nálunk Végjáték) mai napig az egyik legnépszerűbb amerikai sci-fi, évi százezres eladott példányszámmal. Planétaszerte kamaszok millió olvassák rajongással Andrew „Ender” Wiggin űrkadét galaktikus tanulóéveinek történetét, amelyben kisiskolás újoncból pár száz oldal alatt az egész földi hadiflottát irányító tizenéves parancsnok lesz, aki egyetlen esélyesként szállhat szembe a földönkívüli „hangy”-invázióval. Noha a manapság „young adult”-ként címkézett célközönség elvárásaitól fényévekre álló mű inkább belső vívódásokkal teli drámai fejlődéstörténet, mintsem kalandos-csatás űrodüsszeia, a tucatnyi szereplőt pár klausztrofób helyszínen mozgató kamarasztori egyenesen beletalált a kamaszszívek közepébe – ha az Alkonyat-széria a rózsaszín leányszobák szexuális dilemmáit öltözteti dögös rémfeketébe, a Harry Potter-mesék az iskolai/családi beilleszkedés ezer gondjára adnak csillámporos mágusköntöst, akkor a Végjáték a felnőtt világ és hatalom elleni serdülő-indulatokra húz harci szkafandert, hogy aztán döbbenetes végső csavarjával potenciális kishitlerjéből igazi tinijézust teremtsen.

EndersGamefinalFuture.jpgA Végjáték érdemei (amelyeket Hugo ÉS Nebula-díjjal nyugtázott az amerikai science-fiction világa) nem nyelvezetében, cselekmény-vezetésében, jellem- vagy akcióábrázolásában keresendőek, Orson Scott Card etéren nem nyújt többet bármelyik mormon szórólapnál – az a könnyedség és világosság azonban, amellyel igen komplex erkölcsi kérdéseket képes egyszerű kalandnyelvre fordítani és átélhetővé, átérezhetővé tenni, meglehetősen imponáló, még akkor is, ha olvasója nem feltétlenül ért egyet nézeteivel. Ennek fényében Hollywood megtalálta az íróhoz illeszthető filmrendezőt, noha Afrikáig kellett menni érte: a johannesburgi Gavin Hood épp a társadalmi morális kérdések pontos zsánermetafórákra fordítása terén remekelt eddig, legyen szó az eltérő vallási meggyőződések ütközésének természetfeletti interpretációjáról (a Reasonable Man tárgyalótermi drámája egy démonszállta csecsemőt meggyilkoló pásztorfiúról), az osztálykülönbségek kamasz-gengszterdrámába ágyazott kritikájáról (az Oscar-díjas Tsotsi fiatalkorú címszereplője két gyermekszoba, a pusztában álló betongyűrűk és a kertvárosi luxusotthon között ingázva próbál új életet kierőszakolni magának) – vagy akár az álomgyári debütfilmet jelentő Kiadatás emberjogi thrilleréről. Az pedig már csak hab a tortán, hogy Hood legfontosabb szerzői motívuma hazájában az „gyilkos gyerek”-figurája volt, kedveli és érti a szigorúan hierarchizált, zárt világokat tárgyalóteremtől gettókon át a börtönökig, ráadásul legutóbbi filmje, a Farkas tulajdonképpen a Végjáték-regény motívumainak újraszerkesztett X-verziója (sötét oldalával küzdő katonahős egy elit-kommandó szorításában; egy démoni báty, aki őszintén szereti és egy angyali „nővér”-figura, aki mégis elárulja; hű baráttá vagy életveszélyes ellenséggé váló rivális harcostársak egy olyan parancsnok irányítása alatt, aki csupán a megelőző csapásban bízik; valamint különleges képességű kamaszok, végzetes emberkísérlet és egy végső szembesülés a romok közt). Miként a Reasonable Man debütfilmje mutatja (amelynek ügyvéd-főhős szerepét önmagára bízta), Hood erkölcsi kötelességének tartja, hogy megvédje gyermekhősei integritását a felnőtt, civilizált világ nyomásaival szemben, vagy legalább megértő szószólójuk legyen – ebben pedig tökéletesen illik ahhoz az Orson Scott Cardhoz, aki a Végjátékban szemernyi kétséget nem hagy afelől, miként vélekedik az emberiség célját szolgáló végső csapásról, amelynek messze nem az ellenség az egyetlen áldozata.

enders-game_810x543.jpgNem tudni, vajon a Végjáték és folytatásai megírásában mennyire játszottak szerepet a 80-as évek afrikai polgárháborúinak gyermekkatonái Angolától Ugandáig, Gavin Hood esetében azonban traumatikus hatást jelenthettek: a Reasonable Man védőügyvédje saját bűntudata megnyugtatására vállalja el a gyilkos kamasz ügyét, mivel pár évvel korábban az angolai háború katonájaként egy összecsapás káoszában végzett egy szekrénybe rejtőző kisfiúval. Az amerikai pályán azonban a hangsúly nem a külső kiszolgáltatottságon és kiúttalanságon van, mint a Tsotsi esetében, hanem azokon a belső démonokon, amelyekben Ender sokkal inkább Wolverine tökéletes katonájával osztozik. OSC minduntalan visszatérő motívuma a kis főhős bűntudata és szemrehányása minden egyes erőszakos „megelőző csapás” után, amely a ellenfele szenvedésével, sőt halálával zárul – ez a vívódás kerül egyetemes szintre a fináléban, immár megváltó erővel. Az Ender's Game-filmben Hood a regényhez képest leredukálja ezeket a „brutalitás-megbánás” pillanatokat (miként magát az erőszakos indulatokat is, lásd Bonzo véletlen sérülését a zuhanyzóban), kevésbé hangsúlyozza a gyerekkatonák lehetőségeit a szembefordulásra és távozásra, sőt az egész kiképzést egy szűk határidőkeretbe helyezve a nézőnek még szorítania is kell a minél hatékonyabb elembertelenítésért – majd mindezekért egy rövid közelképpel kárpótol Ender arcáról az utolsó „Game Over” kimondásakor. Hiába a kötelező hollywoodi finomítások, a film-Ender megőrzi regényelődje pusztító ösztönénjét, amely csakis a személytelen videójátékok terepén szabadulhat fel bűntudat nélkül – a manipulatív felnőtt társadalom látványos technológiájával, hangzatos szólamaival pusztán irányítja ezt az agressziót, legyőzhetetlen fegyvert kovácsol belőle, ahogyan Wolverine csontkarmait is adamantiumra cseréli. Persze a hús-vér afrikai gyerekkatonákról/bűnözőkről szóló filmek esetében nem igazán ildomos ilyen kérdéseket feszegetni, de akik láttak már AK-47-esekkel hadonászó angolai, kolumbiai, koszovói tízéveseket, érthetően más szemmel nézik Ender végjátékát, miként a mai játéktermekben lövöldöző kissrácokat is.


Enders-Games.jpgGavin Hood minden tiszteletet megérdemel azért, hogy legalább ennyit megőrzött OSC sötét alapkonfliktusából a saját brutalitásával szembesülő gyerekről, ráadásul pont ott vágta el a befejezést, ahol a regény átmegy az integráció lépéseinek taglalásába, az erkölcsi tanulság világossá tétele érdekében. Hood Enderje magára marad tettei felelősségével és csupán magára számíthat a bűnhődésben, az író-rendező teljesen kihagyja a Földön maradt két testvér párhuzamos világmegváltó tevékenységét és a családi újraegyesülés motívumát. A filmverzió egyébkén is a legnagyobb forráshűséget biztosító adaptációs technikával él, gyakorlatilag semmit nem ír hozzá a regényhez, csupán a meglévő szöveget módosítja, tömöríti: egyes figurákat összevon (lásd Bean alakját), másokat módosít (így lesz Anderson hadnagyból a rendező által kedvelt „fekete anya”-figura, vagy Bonzóból pöttömnyi mitugrász), de alapvetően megbízik a regényben, még ha ezzel hátrányba is kerül a multiplexes akció-dömpingben. Sem látványvilág, sem fordulatok terén nem dúsít alapanyagán, inkább lefejti róla a felesleges rétegeket, a redundanciákat, amitől az Ender's Game könnyebb lesz és szabadabban mozog: egyfelől több megközelítést enged a kissé szájbarágós alapműnél, másfelől annak üzenetét is pontosan és látványosan közvetíti. Utóbbi legszebb példája a zéró-gravitációs csatajelenetek esete, ahol a részletesen körülírt akciók olvasása helyett saját szemünkkel/fülünkkel győződhetünk meg az író egyik legszebb metaforájának működéséről: OSC számára a gravitáció hiánya azt az etikai alaptételt modellezi, amely szerint nincs eleve jó vagy rossz cselekedet, minden tett erkölcsi értékét a cél határozza meg, amiért végrehajtják (legyen az akár a gyilkosság). Ez a morális relativitás-elmélet fogalmazódik meg a gyakorlóteremben, ahol nincs általános felső és alsó, jobb vagy bal, a játékosok csupán saját (közös) céljukhoz képest viszonyíthatnak: A feszesen komponált filmképeken pontosan átérezhető annak folyamata, hogyan alakul ki ez a szilárd rend Ender számára a kezdeti gyomorforgató káoszból, ezzel pedig Gavin Hood az elmúlt év harmadik olyan sci-fi rendezőjévé válik, aki a harmadik világból Hollywoodba kerülve a gravitációt használja társadalmi metafora gyanánt.

Ender.jpgAz Ender’s Game különös talált gyermek az idei science-fiction dömpingben: egyszerre érett, átgondolt klasszikus adaptáció és sokadik kísérlet a Harry Potter által hagyott űr kitöltésére a kamaszlelkekben, egyszerre aktív cselekményívet követő kalandtörténet hatalmas űrháború-fináléval és a kis főhős egyre passzívabb csapdahelyzetbe szorulásának krónikája vérbeli melodráma-végkifejlettel, egyszerre kortárs kirohanás a drónokkal vívott, lelki roncsokat teremtő háborús megelőző csapások ellen és empatikus lelki látlelet a konzol-generációról, akik lassacskán havonta váltják iskolai lövöldözésre videojátékos tapasztalati pontjaikat. Meggyőződéses hívő művéből fogant, de fele annyira sem érződik rajta vallásossága, mint a Shyamalan-féle Föld után olcsó szcientológia-propagandafilmjén, makacs társadalombíráló szerzők jegyzik, de sehol az (ugyancsak dél-afrikai rendező által jegyzett) Elysiumot átható kínos politikai kampánycél az Obamacare kapcsán, sőt a szezon egyetlen filozofikus szuperhős-filmjének is tekinthető, ami az idei Superman-filmnek bizony minden igyekezete ellenére sem jött össze. Első pillantásra nem több közepesen izgalmas sci-fi kalandnál, de a felszín alatt tele van ellentmondásokkal, a nyitóidézetnek választott "Szeresd az ellenségedet" paradoxonjától a nyitva hagyott befejezésig, amely új, 21. századi arcot ad Kubrick ikonikus Csillaggyermekének, a nézőre bízva annak eldöntését, vajon a hangyafaj bosszúálló Hitlere néz farkasszemet a kamerával vagy az emberiség új prófétája bújt elő a csatahajó méhéből, egy az Utolsó Napok Szentjei közül.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://szelesvaszon.blog.hu/api/trackback/id/tr595607105

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.