Stuart Blumberg / Nicole Holofcener, 2013 – amerikai. Szereplők: Mark Ruffalo, Gwyneth Paltrow, Tim Robbins, Josh Gad, Pink / Julia Louis-Dreyfus, James Gandolfini, Catherine Keener, Toni Colette. Írta: Stuart Blumberg / Nicole Holofcener. Kép: Yaron Orbach / Xavier Perez Grobet. US bemutató: szeptember 20. / október 11. Magyar bemutató: december 19. / december 5. 

Miként a Napos oldal idei közönség- és szakmai sikere is jelezte, az elmúlt évek hollywoodi mainstreamjében az utolsó szilárd erődítményt jelentő romkomok kapuját is sikerrel ostromolják a műfajrombolás hadigépei. Miközben a konzervatív esküvői vígjátékok nászindulóit túlharsogják a legény/leánybúcsúk altesti szimfóniái a multiplexekben, független gyökerű rendezők találnak sorra neves sztárpárokat alternatív románcaikhoz, amelyek hőseit az egyszeri félreértések és szerepjátékok súlytalan problémái helyett jóval nyomasztóbb konfliktusok szorítják földközelbe. A felszínen vidáman bimbózó kapcsolatok hátterében lelki betegségek, mentális zavarok, függőségek kísértenek, előtérbe kerülnek a válás és öregedés gondjai - sőt a központi antagonista sem holmi féltékeny exbarátnő vagy rideg anyósjelölt immár, hanem maga a fenyegető Magány.

Az őszi Oscar-szezon két legkomolyabb romkom-esélyese néhány író/rendező/színész szobrocskára nem csupán abban rokonítható, hogy konok elszántsággal a csalódásra és újrakezdésre fókuszálva egyik sem zeng dicshimnuszokat a szerelem erejéről – de magát a vígjáték zsánerét is más szemmel nézik. Stuart Blumberg tavalyi gyártású elsőfilmje, a Thanks for Sharing az első álomgyári kísérlet arra, hogy a szexuális függőség témáját egyforma tekintélyes távolságba helyezze a Szégyentelen-féle komor karaktertanulmányoktól és a Szégyen és gyalázat nyomdokain járó vérbő szatíráktól – Nicole Holofcener sokat próbált rendezőnője pedig Catherine Keener-ciklusának ötödik darabját, az Enough Said-et az ötven feletti (elvált) szülők utolsó keserves párkapcsolati nekifutásainak szenteli. Az alapszituáció mindkét esetben zsánerkomfort, jelesül a titkolózás jól bevált konfliktusára épít: A Thanks for Sharing kerek öt éve teljes absztinenciában élő férfihőse kénytelen elhallgatni betegségét az ígéretes álomnő elől, akivel előző csalódása meggyűlöltetett mindenféle függőséget – az Enough Said középkorú masszőrnője pedig azt nem meri bevallani frissen talált lelki társának, hogy egyik kliense a férfi ex-neje, aki a heti masszázsok során tálalja ki hajdani intim problémáikat. Sem Blumberg, sem Holofcener nem tesz komolyabb erőfeszítéseket arra, hogy a simára koptatott alapkonfliktusból túl sok helyzetkomikumot kihozzon: a középső harmadra helyezett néhány szemérmes hazugságon, majd a gyors lebukáson túl a vígjátéki alaphelyzet inkább arra ad lehetőséget, hogy feltáruljon a két párkapcsolatba kódolt, feloldhatatlan probléma – az eredendő inkompatibilitás.

 
Mindkét romkom egyfajta inverz screwball-komédiaként működik: esetükben a kezdeti mesés összhang felszíne alól bukkan elő a bonyodalmak során a teljes különbözőség – ami azért meglehetősen ritka a romantikus vígjátékok szerelmespárjainál, és semmiképp sem sugall békés közös éveket a szürkületi zónában. Ráadásul mindkét történet jóformán kezdettől jelzi nézőinek az elkerülhetetlen elválást. Míg a Thanks for Sharing-nél a szexaddikció formájában a romkom megkapja saját drog-motívumát (amelynek legfontosabb vonása épp a szükségszerű visszacsúszás, az első komolyabb probléma felbukkanásakor), addig az Enough Said hősnőjénél a kapcsolat szomorú jövőjét maga az előd festi le gyanútlanul, ám roppant érzékletes módon – egyfajta önbeteljesítő jóslatként szolgálva. Harminc felett egy szerelmi viszonyban már a jövő veszi át a jelen helyét, ezt a jövőt pedig mindkét filmben olyan reménytelen sötétre festi az elkerülhetetlen végzet, mintha csak valami párkapcsolati film noirt látnánk. Így aztán hiába köti össze a két hőspárost az első találkozást jelentő partitól a hasonszőrű humor (esetünkben nyers, szókimondó és bizarr), ez a humor inkább megtévesztő, mint megértést, összhangot jelző: nem véletlen, hogy a kezdeti közös poénok előbb-utóbb fegyverré válnak a felek kezében, sőt az utolsó döfést is ezek adják meg a kapcsolatnak (lásd Blumberg hazugságjelző orrsimításának visszatérő gegjét vagy a Holofcener-film ártatlannak induló súlyfelesleg ugratásait). Miként az Enough Said hősnőjéből felszakadó sóhaj is jelzi az első közös éjszaka után („Belefáradtam már, hogy vicces legyek”), ezek a formabontó romkomok csupán álcának használják a vígjátékot: elcsattan az elején néhány remek Woody Allen-féle egysoros a trailer kedvéért, de aztán nincs több kockacukor a keserű orvossághoz… egészen a lehangoló befejezésig. A két író-rendező ugyanis nem csak a kellő mennyiségű humortól, a komikus helyzetektől és könnyed pszeudó-konfliktusoktól fosztja meg kiszemelt zsáneráldozatát, de nyugtalanítóan nyitva hagyott zárlataival még az egyértelmű happy end hagyományával is szembefordul.

Romkomtól viszonylag szokatlan, hogy olyan látványosan ne higgyen a szerelem erejében, mint a Thanks for Sharing és az Enough Said: noha rokonszenves főhőseik jócskán rászolgáltak a boldog újrakezdésre, az alkotók mindössze kétes értékű kegyelemkoncként dobják eléjük a kibékülés lehetőségét – miután megmutatták nekik, hogy a közös élet egyetlen hajtóerejét csakis a kétségbeesettség és kiszolgáltatottság jelentheti (miként a Thanks for Sharing végén a kötelező „Még mindig szeretlek” helyett elhangzó „Még mindig utálom a többi embert” véresen komoly poénja bizonyítja). Különösen látványos ez az antiromantikus hozzáállás a szexfüggés-opuszban, ahol három párhuzamos férfisors pereg egymás mellett, fókuszban egy szexterápiás csoport kezdő, haladó és veterán tagjával: szerelmi konfliktus csupán a középkorú figura történetében kap helyet (a másik két sztori egy kibontakozó fiú-lány barátságra és egy traumatikus apa-fiú kapcsolatra épül), és épp ez az egyetlen, ami nem egyértelmű pozitív jövőképpel és felemelő megváltódással zárul. Ezzel szemben Holofcener korábbi tablófilmjeihez (Jóbarátnők, Adni jó) képest egyszerű szövésű kétszálú története amolyan szerelmi Szemtől szembe a kapuzárási pánik idején – jóval szerethetőbb párosát nem elsősorban a nagyvárosi egyedüllét kergeti egymáshoz, inkább a hajszálra azonos problémák, amikkel egy időben kell szembe nézniük, családi fészekből kirepülő nagylánytól a válás utóhatását jelentő önértékelési gondokig. Mindkét alkotás magány-verziókat állít egymás mellé, amelyekben a szerelem (vagy a szeretet) többé nem cél, mindössze eszköz egy teljesebb (társas)élet eléréséhez – a célegyenes azonban szürke és kényszerű kompromisszumokon át vezet, a célszalagon túl pedig rózsaszín romkom-illúziók helyett nem vár más, csupán továbbra is az élet lapos oldala. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.