Stuart Blumberg / Nicole Holofcener, 2013 – amerikai. Szereplők: Mark Ruffalo, Gwyneth Paltrow, Tim Robbins, Josh Gad, Pink / Julia Louis-Dreyfus, James Gandolfini, Catherine Keener, Toni Colette. Írta: Stuart Blumberg / Nicole Holofcener. Kép: Yaron Orbach / Xavier Perez Grobet. US bemutató: szeptember 20. / október 11. Magyar bemutató: december 19. / december 5. 

tposter.jpg eposter.jpg


Miként a 
Napos oldal idei közönség- és szakmai sikere is jelezte, az elmúlt évek hollywoodi mainstreamjében az utolsó szilárd erődítményt jelentő romkomok kapuját is sikerrel ostromolják a műfajrombolás hadigépei. Miközben a konzervatív esküvői vígjátékok nászindulóit túlharsogják a legény/leánybúcsúk altesti szimfóniái a multiplexekben, független gyökerű rendezők találnak sorra neves sztárpárokat alternatív románcaikhoz, amelyek hőseit az egyszeri félreértések és szerepjátékok súlytalan problémái helyett jóval nyomasztóbb konfliktusok szorítják földközelbe. A felszínen vidáman bimbózó kapcsolatok hátterében lelki betegségek, mentális zavarok, függőségek kísértenek, előtérbe kerülnek a válás és öregedés gondjai - sőt a központi antagonista sem holmi féltékeny exbarátnő vagy rideg anyósjelölt immár, hanem maga a fenyegető Magány.

tfs01.jpg es01.jpg


Az őszi Oscar-szezon két legkomolyabb romkom-esélyese néhány író/rendező/színész szobrocskára nem csupán abban rokonítható, hogy konok elszántsággal a csalódásra és újrakezdésre fókuszálva egyik sem zeng dicshimnuszokat a szerelem erejéről – de magát a vígjáték zsánerét is más szemmel nézik. Stuart Blumberg tavalyi gyártású elsőfilmje, a Thanks for Sharing az első álomgyári kísérlet arra, hogy a szexuális függőség témáját egyforma tekintélyes távolságba helyezze a Szégyentelen-féle komor karaktertanulmányoktól és a Szégyen és gyalázat nyomdokain járó vérbő szatíráktól – Nicole Holofcener sokat próbált rendezőnője pedig Catherine Keener-ciklusának ötödik darabját, az Enough Said-et az ötven feletti (elvált) szülők utolsó keserves párkapcsolati nekifutásainak szenteli. Az alapszituáció mindkét esetben zsánerkomfort, jelesül a titkolózás jól bevált konfliktusára épít: A Thanks for Sharing kerek öt éve teljes absztinenciában élő férfihőse kénytelen elhallgatni betegségét az ígéretes álomnő elől, akivel előző csalódása meggyűlöltetett mindenféle függőséget – az Enough Said középkorú masszőrnője pedig azt nem meri bevallani frissen talált lelki társának, hogy egyik kliense a férfi ex-neje, aki a heti masszázsok során tálalja ki hajdani intim problémáikat. Sem Blumberg, sem Holofcener nem tesz komolyabb erőfeszítéseket arra, hogy a simára koptatott alapkonfliktusból túl sok helyzetkomikumot kihozzon: a középső harmadra helyezett néhány szemérmes hazugságon, majd a gyors lebukáson túl a vígjátéki alaphelyzet inkább arra ad lehetőséget, hogy feltáruljon a két párkapcsolatba kódolt, feloldhatatlan probléma – az eredendő inkompatibilitás.

tfs02.jpg es02.jpg

 
Mindkét romkom egyfajta inverz screwball-komédiaként működik: esetükben a kezdeti mesés összhang felszíne alól bukkan elő a bonyodalmak során a teljes különbözőség – ami azért meglehetősen ritka a romantikus vígjátékok szerelmespárjainál, és semmiképp sem sugall békés közös éveket a szürkületi zónában. Ráadásul mindkét történet jóformán kezdettől jelzi nézőinek az elkerülhetetlen elválást. Míg a Thanks for Sharing-nél a szexaddikció formájában a romkom megkapja saját drog-motívumát (amelynek legfontosabb vonása épp a szükségszerű visszacsúszás, az első komolyabb probléma felbukkanásakor), addig az Enough Said hősnőjénél a kapcsolat szomorú jövőjét maga az előd festi le gyanútlanul, ám roppant érzékletes módon – egyfajta önbeteljesítő jóslatként szolgálva. Harminc felett egy szerelmi viszonyban már a jövő veszi át a jelen helyét, ezt a jövőt pedig mindkét filmben olyan reménytelen sötétre festi az elkerülhetetlen végzet, mintha csak valami párkapcsolati film noirt látnánk. Így aztán hiába köti össze a két hőspárost az első találkozást jelentő partitól a hasonszőrű humor (esetünkben nyers, szókimondó és bizarr), ez a humor inkább megtévesztő, mint megértést, összhangot jelző: nem véletlen, hogy a kezdeti közös poénok előbb-utóbb fegyverré válnak a felek kezében, sőt az utolsó döfést is ezek adják meg a kapcsolatnak (lásd Blumberg hazugságjelző orrsimításának visszatérő gegjét vagy a Holofcener-film ártatlannak induló súlyfelesleg ugratásait). Miként az Enough Said hősnőjéből felszakadó sóhaj is jelzi az első közös éjszaka után („Belefáradtam már, hogy vicces legyek”), ezek a formabontó romkomok csupán álcának használják a vígjátékot: elcsattan az elején néhány remek Woody Allen-féle egysoros a trailer kedvéért, de aztán nincs több kockacukor a keserű orvossághoz… egészen a lehangoló befejezésig. A két író-rendező ugyanis nem csak a kellő mennyiségű humortól, a komikus helyzetektől és könnyed pszeudó-konfliktusoktól fosztja meg kiszemelt zsáneráldozatát, de nyugtalanítóan nyitva hagyott zárlataival még az egyértelmű happy end hagyományával is szembefordul.

tfs03.jpg es03.jpg


Romkomtól viszonylag szokatlan, hogy olyan látványosan ne higgyen a szerelem erejében, mint a Thanks for Sharing és az Enough Said: noha rokonszenves főhőseik jócskán rászolgáltak a boldog újrakezdésre, az alkotók mindössze kétes értékű kegyelemkoncként dobják eléjük a kibékülés lehetőségét – miután megmutatták nekik, hogy a közös élet egyetlen hajtóerejét csakis a kétségbeesettség és kiszolgáltatottság jelentheti (miként a Thanks for Sharing végén a kötelező „Még mindig szeretlek” helyett elhangzó „Még mindig utálom a többi embert” véresen komoly poénja bizonyítja). Különösen látványos ez az antiromantikus hozzáállás a szexfüggés-opuszban, ahol három párhuzamos férfisors pereg egymás mellett, fókuszban egy szexterápiás csoport kezdő, haladó és veterán tagjával: szerelmi konfliktus csupán a középkorú figura történetében kap helyet (a másik két sztori egy kibontakozó fiú-lány barátságra és egy traumatikus apa-fiú kapcsolatra épül), és épp ez az egyetlen, ami nem egyértelmű pozitív jövőképpel és felemelő megváltódással zárul. Ezzel szemben Holofcener korábbi tablófilmjeihez (
Jóbarátnők, Adni jó) képest egyszerű szövésű kétszálú története amolyan szerelmi Szemtől szembe a kapuzárási pánik idején – jóval szerethetőbb párosát nem elsősorban a nagyvárosi egyedüllét kergeti egymáshoz, inkább a hajszálra azonos problémák, amikkel egy időben kell szembe nézniük, családi fészekből kirepülő nagylánytól a válás utóhatását jelentő önértékelési gondokig. Mindkét alkotás magány-verziókat állít egymás mellé, amelyekben a szerelem (vagy a szeretet) többé nem cél, mindössze eszköz egy teljesebb (társas)élet eléréséhez – a célegyenes azonban szürke és kényszerű kompromisszumokon át vezet, a célszalagon túl pedig rózsaszín romkom-illúziók helyett nem vár más, csupán továbbra is az élet lapos oldala. 

A bejegyzés trackback címe:

https://szelesvaszon.blog.hu/api/trackback/id/tr395617112

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.