FILM/KÖNYV - 12 Years a Slave

2014.01.02. 13:59

Steve McQueen, 2013 – amerikai. Szereplők: Chiwetel Ejiofor, Michael Fassbender, Benedict Cumberbatch, Brad Pitt. Írta: Solomon Northup művéből John Ridley. Operatőr: Sean Bobbitt. 134 perc. Amerikai bemutató: 2013. november 8. Magyar bemutató: 2014. január 2.

12-years-a-slave-quad.jpgVan abban valami elgondolkodtató, hogy miközben a rabszolgatartó Dél vidékét csodálatos tündérvilágnak ábrázoló Elfújta a szél adaptációja mai napig a legjövedelmezőbb amerikai filmsikernek számít, az ellenkező nézőpontot képviselő Tamás bátya kunyhója (ami a Biblia után a második legtöbbet eladott könyvnek számított a 19. században) a némafilmek óta nem kapott hollywoodi filmfeldolgozást. Noha a stúdiófilm fősodrában mai napig leginkább olyan drámák számíthatnak komolyabb nézőtáborra, ahol a fekete hős szolgaszerepben jelenik meg, Miss Daisy sofőrjétől elnöki Komornyikig, a rabszolga-irodalom klasszikusai változatlanul kényes témát jelentnek – a szókimondóbb, provokatívabb alkotások jobbára az exploitation álomgyári peremvidékén születnek, legyen szó a Radványi-féle Tamás bátya harsányabbra vágott grindhouse-verziójáról, a Mandingó 1975-ös botrányfilmjéről vagy akár a hajdani blaxploitation-műveket megidéző Django elszabadul-ról. Akárcsak a 70-es évekbeli slavesploitation-filmeknél, a mai verziókban is inkább az emberi test szenvedésének látványos formái kerülnek előtérbe: a rabszolgaság nem a társadalmi elnyomásról, kizsákmányolásról és szegregációról közöl aktuális üzeneteket, hanem a hússá válás borzalmáról beszél, akár a zombifilmek.

12-years-novel.jpegÍgy aztán aligha meglepő, hogy a tavalyi Tarantino-darab antitézisét jelentő presztízs-opuszt a brit Cronenbergnek nevezhető Steve McQueen, kortárs film- és képzőművész jegyzi, aki – a Salóból vett hasonlattal élve – a Szar Köre (Éhség) és a Sperma Köre (Szégyentelen) után leforgatta a Vér Körét jelentő 12 év rabszolgaságot, pályája során először irodalmi művet adaptálva. Inkább a műválasztás különös: a színesbőrű Solomon Northup 1853-ban kiadott önéletrajzi írása eleve az exploitációját jelenti a Tamás bátya kunyhóját követő hihetetlen mennyiségű (pro és kontra) rabszolga-irodalomnak. Szerzője – címlapokra kívánkozó szenzációként – egyben a mű főhőse, aki első személyben számol be arról a bő egy évtizedről, amit szabadságától megfosztva louisianai gyapot- és cukornádföldeken töltött különböző déli úriemberek tulajdonaként, emberséges, bibliaolvasó ültetvényestől egészen a parázna és részeges rabszolgahajcsárig. A „hiteles beszámoló” kecsegtető ígéretén túl a szűk 150 oldal hemzseg a Tamás bátyánál még szemérmesen visszafogott explicit eseményektől (látványos illusztrációkkal kísérve), véres korbácsolástól szexuális kizsákmányoláson át a hétköznapi kínzásokig, miközben olyan melodrámai túlkapásokban sem szűkölködik, mint a gyermekeitől megfosztott cselédnő testi-lelki elsorvadása vagy a gazdája szadista kéjvágyának kitett gyapotszedő-lányon eluralkodó halálvágy. McQueen tehát bizarr módon épp olyan alapművet szemelt ki művészi célokat szolgáló rabszolgafilmjéhez, amely a maga korában/műfajában jóval közelebb állt a ponyvairodalomhoz – nem véletlen, hogy több tízezer eladott példány után bő száz esztendőre teljesen eltűnt az irodalmi köztudatból és csupán a polgárjogi küzdelmek társadalmi felhajtóereje vetette ismét felszínre ötven éve, előbb az egyetemi oktatásban, majd szélesebb körben is.

12-years-a-slave-fassbender.jpgNorthop megrázó beszámolójának talán legnagyobb truvája azonban nem a kegyetlenkedések szemléletes leírásában vagy az első személyű narrációban rejlett, hanem abban a tényben, hogy a rabszolgasorsba vetett főhős eredetileg az Államok szabad polgára volt, aki takaros városi otthonában saját tisztes keresetéből látta el ötfős családját és a társadalom tekintélyes részétől megkapta az egyenlő embertársnak kijáró megbecsülést. Tőrbe csalása, elrablása és Délre hurcolása után tehát épp olyan borzalommal fogadta a rabszolgalét atrocitásait, mint bármely (fehér) olvasója tette volna a helyében – sokkal szorosabb azonosulást biztosítva a befogadóknak regénytársainál, amiket vagy empatikus fehér abolicionisták írtak külső szemlélőként (Harriet Beecher Stowe, Richard Hildreth) vagy született fekete rabszolgák, felszabadulásuk után (William Wells Brown, Frederick Douglass). Pontosan ez a vonása ragadta meg Steve McQueen figyelmét is, miután évekig dolgozott egy kortárs rabszolgafilm forgatókönyvén, amelynek főhőse szabad emberként szembesül azzal, hogy eleddig saját tulajdonát jelentő teste árucikké és munkaeszközzé válik más emberek kezében. Miután azonban ezt a témát a brit tévérendező, Gabriel Range (Death of a President) 2010-ben bravúrosan feldolgozta a falujából elhurcolt Mende Nazer önéletrajza alapján, ami a szudáni írónő Khartoumban és Londonban(!) eltöltött sanyarú serdülőéveinek történetét meséli el a 90-es években (I am Slave), a filmművész  inkább egy amerikai rabszolga-klasszikus hollywoodi adaptációja mellett döntött. McQueen korábbi játékfilmjeit is a rabságba kényszerült Test témájának szentelte, legyen szó észak-ír börtönlakó halálos éhségsztrájkjáról vagy new york-i yuppi eldurvuló szexmániájáról: ezúttal azonban népszerű történelmi kontextusba helyezi, ahol konkrétan megjelenítheti a testünk feletti fennhatóság elvesztését és a visszaszerzéséért folytatott küzdelmet – miközben biztonságosabb távolságot és némi multiplex-egzotikumot is kínál a nézőknek, midőn a modern politikai elnyomás és fogyasztói függőségek áldozatai helyett egy régvolt kor rabszolga-hősének színesbőrébe bújtatja.

12violin.jpgA 12 év rabszolgaság azonban nem csupán téma- és alapanyag-választása terén tekinthető határozott lépésnek Hollywood komfortzónája és a nézőszámok felé. McQueen jóformán maradéktalanul szakít a korábbi filmjeit jellemző elliptikus és enigmatikus, helyenként már-már álomszerű elbeszéléssel, valamint az ehhez párosított szenvtelen dokumentarista látásmóddal – egyszemélyes szerzői filmjeivewl szemben pedig olyan hollywoodi társszerzőket vett maga mellé, mint a forgatókönyvet jegyző John Ridley (Halálkanyar, Téglatesó), a saját stúdiójával (Plan B) beszálló Brad Pitt, valamint a legendás sikergyáros Arnon Milchan, aki több mint száz hollywoodi film producere, köztük a Volt egyszer egy Amerika, a Micsoda nő! vagy a Született gyilkosok kultműveivel. Ennek fényében igen árulkodó, hogy a nyitójelenetben főhősünk immár nem saját szarával mázolja tiltakozását a börtönfalra, hanem az ételként kapott bogyók levéből facsart bíborszín tintával próbálja lopott papírra vetni segélykérő sorait. A 12 év rabszolgaság ugyanis elsősorban nem Oscar-esélyes programfilm a mindenkori elnyomás és megkülönböztetés ellen (noha olajozottan működik sztárgárdás mid-cult alkotásként), de nem is McQueen privát megszállottságának újabb megrendítő tanúbizonyságát jelentő szerzői test(rém)film: leginkább a kettő közé pozicionált mozi-mulatt, ereiben álomgyári fehér és művészgettóbeli fekete szülők vérével – és ez az alkotói határpozíció fogalmazódik meg leglátványosabban benne. A szabad Solomon az amerikai Dél idegen, elnyomó közegébe vetve nem csupán épületács és gyapotszedő, de az otthoni rangját jelentő hegedűtudása is a rabszolgalét részévé válik: ami a regényben egyetlen bekezdésnyi kitérő a hangszer kettős szerepéről („Segítségével dohányhoz, cipőhöz juthattam és megszabadulhattam pár órára kegyetlen gazdám markából és a gyötrelmes mezei munkáktól… magányos éjjeleken csillapíthattam dalával szenvedő lelkemet”), McQueen egész filmjén átvonuló metafora a művész kiszolgáltatottságáról és bűntudatáról az álomgyári ültetvényeken. Solomon hegedűjátékát északi otthonában kifinomult úri közönség jutalmazza tapsával, míg lenn délen a szadista ültetvényes táncmulatságnak álcázott kínzásait kíséri vagy egy gyermekétől megfosztott asszony sírását harsogja túl a rabszolgavásáron. A főhős szabad életében is fizetett művész, a rabszolgalét csupán ezzel a keserű felismeréssel szembesíti embertelen méretűvé nagyítva: hegedűtudása révén csalják csapdába, Louisianában a „jó gazdától” kap új hangszert („hogy játékoddal sokáig örömünkre szolgálj”), amit végül épp azután tör szilánkokra, mikor a „gonosz gazda” vele korbácsoltatja félholtra a szívéhez legközelebb álló gyapotszedő-lányt.

12years_a_slave_violin_a_l.jpgMcQueen fő témája immár nem a meggyalázott, kisajátított test, néhány szívszorító hosszú beállításban ábrázolt verésen és egy akasztási kísérletről szóló kitartott jeleneten kívül nem sok figyelmet szentel régi szerelmének. Személyes hozzájárulása az alapregényhez elsősorban a hegedű-motívum lesz, ami a főhős dilemmáját jeleníti meg rabságához (élni vagy túlélni), hasonlóan a gyapotföldi énekekhez, amelyek egyszerre szolgáltak a rabszolgák számára önkifejezésként és munkadalként (gazdáik számára pedig szórakoztató háttérzeneként). Túl Hans Zimmer hangsúlyosabb kísérőzenéjén a korábbi McQueen-filmekhez képest, a 12 év rabszolgaságban a zene a szerzőiség központi metaforájává válik (hasonlóan Jarmusch friss vámpírfilmjéhez vagy az Inside Llewyn Davis idei Coen-opuszához), szembeállítva a regényben is fontos szerepet betöltő (levél)írással. Míg utóbbi a művészi lehetőségektől való megfosztottságról szól (egy rabszolgának élete árán titkolnia kellett, ha írni-olvasni tud) és az írás a szabadság zálogává válik (bár kizárólag a fehér segítők rossz/jó szándékán múlik sikere), addig a hegedűszó a művészet kihasználásáról zeng a napi túlélés, boldogulás érdekében – az elnyomó hatalom a The Wall mamájához hasonlóan „szárnyalni nem, de dalolni enged”, sőt pár odavetett centtel honorálja is, ha elég mulattató. Míg az Éhség észak-ír Bobby Sandse számára saját teste vált a (lázadó) önkifejezés megváltó eszközévé, a Szégyentelen new yorki Brandon-jét saját teste kényszeríti újabb és újabb mechanikus önkifejezésre: McQueen a szerzőiség himnusza és kritikája után álomgyári bemutatkozásban a művészi önkifejezést mindössze túlélési eszközként ábrázolja egy kizsákmányoló rendszer keretei közt, ahol a meggyötört, meggyalázott rabszolgatest puszta jövedelemforrás és élvezeti cikk. Tarantino fiktív „mandingo”-metafórája arról szólt, hogyan gyúrható színhús és acélizomzat a rabszolgaságból, amellyel eltéphetők lesznek a láncok – McQueen hegedűse legfeljebb korbácsoltból korbácsolóvá válhat, de filmművészként eredendően és örökké (rab)szolga, nem csupán 12 esztendeig.

A bejegyzés trackback címe:

https://szelesvaszon.blog.hu/api/trackback/id/tr335721298

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.