Clint Eastwood / Ethan és Joel Coen, 2014 – amerikai. Szereplők: John Lloyd Young, Vincent Piazza, Erich Bergen, Michael Lomenda, Christopher Walken / Oscar Isaac, Carey Mulligan, Justin Timberlake, John Goodman. Írta: Marshall Brickman, Rick Elice/ Joel és Ethan Coen. Kép: Tom Stern / Bruno Delbonnel. US bemutató: június 20. / 2013. december 6. Magyar bemutató: n.a. / május 15. 

kozosposter.jpgHasonlóan a filmrendezőkhöz, a zenészek is a művészvilág baseball-osai: egyszerre egyéni és csapat-játékosok pályájukon, zenekarok, bandák egyedülálló tagjai, akiknek folyamatos összhangban kell tartaniuk önálló művészi elképzeléseiket és virtuozitásukat alkotótársaikkal – akár saját szerzeményeiket prezentálják, akár sláger-klasszikust adaptálnak századjára. Így aztán egy szerzői rendezőről már az is sokat elárul, milyen zenészt választ (ön)életrajzi műve főhősének: elég egymás mellé helyezni az elmúlt év felhozatalában McQueen amerikai rabszolgasorsra ítélt hegedűsét, Jarmusch elidegenedett, plebsz-megvető vámpír-rockerét vagy Soderbergh-től az ezerjelmezes Liberace-t, hogy kitűnjenek az aprócska különbségek modernista és posztmodern, fősodor- és partvonalbeli, introvertált és társadalomkritikus filmes között. Még feltűnőbbé válnak a párhuzamok/ellentétek, amennyiben kortárs álomgyári auteurjeink egyazon kort és szcénát választanak, jelen esetben a korai 60-as évek New Yorkját, ahol egy időben virágzott fel két, egymástól erősen eltérő zenei irányzat, a folk és a doo-wop. Próbáljunk csak elképzelni el egy olyan szigetfesztivált, ahol egyaránt nagyszínpados lehetne a Four Seasons leányszívekbe búgó decens fiúbandája és Dave van Ronk határsértő, sokarcú tradicionális folkzenésze – máris pontos képet kapunk arról a fényévnyi távolságról, ami a hollywoodi slágergyárban jelenleg elválasztja egymástól Clint Eastwoodot és a Coen-fivéreket. 

JBOYS1.jpg ILD1.jpg

A két idei opusz címe önmagában is sokatmondó: míg a Jersey Boys már első blikkre egy Eastwood-féle bandita/gengszter-csapat műfaji mezeibe bújtatja a Four Seasons slágerkvartett Sinatra-féle pop-válaszát a Beatlesre (az olasz-amerikai hovatartozás mellett a csapatjátékot hangsúlyozva), addig az Inside Llewyn Davis  lemezborítóról kölcsönzött kifejezése egy szokatlan, kívülálló figura („miféle kurva hülye név az hogy Llewyn?”) belső világába kalauzolja el a nézőt, a személyes vallomás kecsegtető ígéretével. A Jersey Boys alapkonfliktusai interperszonálisak, a tagok gondjai elsősorban az önérvényesítés közös nevezőjén helyezkednek el: ezért is mondják fel az együttes történetét egyenként, négy fejezetre bontva a gitáros-menedzser Tommy tavaszától (megalakulás) a zongorista-dalszerző Bobby nyarán (diadalmenet) és a háttér-gitáros Nicky őszén (széthúzás) át egészen a frontember Frankie Valli teléig (felbomlás) – egyes szám első személyben, nem egyszer egyenesen a kamerába kommentálva az eseményeket. A Four Seasons popzenéjének lényegét (doo-woop gyökereihez híven) a vokális összhangzás, a különböző énekhangok összecsengése adja – a mű az alkotótársak teljes harmóniájából születik, akár a filmkészítés kollektív művészetében. Így a bő évtizedet felölelő történet üzenete sem sokkal több annál, hogy az egyéni érdekek előtérbe kerülése végzetes lehet a művészi pályára, látványosan bizonyítva, milyen hosszú utat járt be Eastwood a Piszkos Harry/Fakó Lovas-féle individualistáktól (lásd a pálya másik zenész-életrajzának főhősét, Charlie Parker renegát jazz-szaxofonosát) az űrcowboyok és rögbijátékosok professzionalista szakembergárdájáig. Valli sikercsapatával ellentétben Coenék fiktív folkénekese, akit egyértelműen Dave van Ronk jóformán ismeretlen new york-i folkénekeséről mintáztak (lásd az Inside Van Ronk lemezborítót vagy a korongon szereplő Hang Me keretslágerét és a Cocaine Blues kurta felbukkanását), kipusztulásra ítélt magányos farkas, aki eredendő megvetéssel néz a biztos megélhetést, olcsó népszerűséget kereső zenészkollégákra – szakmai sikertelensége mégis ugyancsak annak köszönhető, hogy többé nem akar csapatban zenélni (hiába a karriert kínáló klubtulajdonos tanácsa), a lelketlen zeneipar pedig cseppet sem kíváncsi arra, milyen szóló-vallomásokat rejt borítójában Llewyn Davis világa. Hiába jelentik az álomgyári auteur-skála két végpontját, Eastwood és a két Coen egyaránt kudarckforrásként ábrázolja az öntörvényű egyénieskedést – az óriási különbség a nézőpontban van.

JB-03005.jpg ILD2.jpg

A művészpárját vesztett Llewlyn Davis komikus-heroikus mélyrepülésében könnyen felismerhetjük a Coen-fivérek hagyományos szerző-figurájának lúzersorsát Barton Finktől a Nagy Lebowskin át egészen a Félszemű főhőséig, ahol rendre a kívülálló-státusz megvédése jelentette a kalandok tétjét. A Jersey Boys esetében már nehezebb eldönteni, vajon Eastwood egyszerűen felosztotta a bandatagok között saját szakmai tevékenységeit (producer, sztár, író-rendező) vagy csupán a történet középpontjába állított Frankie Valli egyedi hangú előadóművészével azonosul, egyfajta áldozatként beállítva alteregóját a három alkotótárs egyéni érdekeinek, a menedzser-szélhámos Tommy pénzhajhászatának, a dalíró Bobby önös művészi törekvéseinek és a háttérmunkás Nicky kishitű, kudarckerülő biztonsági játékának. Míg az 1988-as Birdben Charlie Parker még egyfajta jazz-verziója Davisnek, bandáról bandára sodródó, önsorsrontó művésztitánként jelenik meg, akit egyedülálló tehetsége inkább kitaszít saját közegéből (lásd a bedobott cintányér rendre visszatérő motívumát), 2014-ben a Háromoktávos Frankie egyszerre jelenti a felemelkedés és népszerűség zálogát, valamint a legszilárdabb összetartó erőt a Four Seasons számára, aki kísértetiesen hasonló magánéleti problémái ellenére (megalázó kényszerhakniktól az imádott  lánygyermek haláláig) öregkorára is megőrzi lelkierejét és művészi integritását – szemben a 34 évesen függőségeibe belepusztult Bird-del. Frankie Valli jócskán idealizált sztárfigurájában a színész-Eastwood apoteózisa érhető tetten (a rendező-Eastwood ellenében), midőn 1990-es zárszavában a közönség minőségi szórakoztatásában fogalmazza meg ars poeticáját, sőt társadalmi feladatát: ahogy Mandela egy rögbi-világbajnokság látványossága segítségével hozza össze megosztott nemzetét (Invictus), Valli énekhangjával mutat utat a férfivé váláshoz a jersey-i fiúknak – önvallomások helyett mások dalaival ajkán, garantált bevételt biztosító frontemberként. A Coen-fivérek számára ezzel szemben az elidegenedés a művészsors egyszerű velejárója: nem fenyegető démon, inkább édes-sanyarú teher, ami kellő önismeret és önirónia birtokában azért egész jól elviselhető. Davis eredendően, alkatilag képtelen a beilleszkedésre, hiába kiváló zenész, ahhoz nem elég kivételes, hogy ellensúlyozza az ambíciók hiányát – így aztán a Gaslight-kávézó örök partvonaláról nézheti, hogyan húznak el mellette egyaránt a Jim-féle középszerű karrierkovácsok és az egyedülálló őstehetségek Bob Dylanjai. Ez esetben persze szó sincs arról, hogy a napfényes stúdióvilágban jócskán befutott Coenék ilyennek látnák magukat: kivételesen empatikus, eleven szépségű művészportréjukban inkább egy keleti parti, intellektuális szerző-ideált ábrázolnak lebilincselően (lásd Barton Finket a Hollywoodi lidércnyomásban), valahol a Mekas-Cassavetes-Jarmusch tengely mentén (amit az apró utalások is jeleznek a The Brigtől Akronig) – ők mostanság ilyen hőst álmodnak maguknak, egy bugyuta Tom Hanks-remake és egy Angelina Jolie-forgatókönyv között.

JBoys3.jpg ILD3.jpg

Hiába az egy korszakból származó két zenészéletrajz, Eastwood és a Coen-páros jóformán minden tekintetben ellenkező módon nyúl valós alapanyagához: egyik oldalon a megbízható álomgyári mesterember, másik oldalon a szerző-személyisége varázserejében bízó művész algoritmusán pörögnek át egy zenészélet eseményei. A Jersey Boys látszólag szikár zenés-életrajzi  film, ahol a 2005-ös eredeti Broadway-darab stratégiájához híven a zeneszámok nem tolakodnak előtérbe, realisztikusan illeszkednek a zenekar történetébe színpadokon, stúdiókban előadva: Eastwood azonban a zeneszámokból kibeszélő belső narrátorok révén számos ponton megtöri a diegézis egységét, hamisítatlan musical-érzetet keltve, sőt két alkalommal konkrétan el is csábul a klasszikus hagyomány felé, előbb a My Eyes Adores You temetés alá vágott szívszorító slágerével, majd a Who Loves You záróstáblistához illesztett parádés feldolgozásának bollywoodi finálékat megszégyenítő össztáncával, ahol még a hidegvérű helyi maffiózót alakító Christopher Walken is táncra perdül pár mesés pillanatra. Ráadásul a musical-tradíciók mellett folyamatosan működteti a gengszterfilm klasszikus kliséit is, egyfajta rise-and-fall történetként kezelve a Four Seasons olasz-amerikai karriersztoriját - az első énekszámokhoz társított kamasz-stiklikkel, a las vegasi haknik maffiazsarolásával vagy éppen a zenekar sorsát meghatározó konkrét alvilági vagy bírósági tárgyalásokkal. Eastwood épp úgy a népszerű zsánerek keretein belül érvényesíti kiemelkedő mesterségbeli tudását, ahogy a Four Season sikerei is a doo woop helyi hagyományainak és Valli kimagasló hangjának precíz ötvözetéből fakadtak – Coenék modellje ezzel szemben folyamatos kísérletezésre használja a zenei műfajokat bluestól a ragtime-ig, népballadáktól a jazzig: miközben magát a műfajiság szellemét fontosnak tartja („sosem volt új és sosem lesz régi, ez a folkzene”), az egyes műfajok határait szüntelenül átlépi. Ahogyan Llewyn Davis egyéni és eredeti Coen-verziója Dave van Ronk-nak, úgy az Inside Llewyn Davis is rendhagyó, sőt szabályszegő életrajzi dráma, kiugró sorsfordulók ívére épített cselekmény (lásd Jersey Boys) helyett kisebb-nagyobb ciklusokból, visszatérő motívumokból szerkesztett epizódfüzér, némi álomszerűséggel elemelve és savas iróniával roncsolva egy valós életút fiktív verzióját. Bő negyed százada Eastwood még abban látta Charlie Parker művészetének lényegét, hogy „mélyére kell menni az ismert melódiáknak és épp csak annyit változtatni rajtuk, hogy még passzoljanak, de mégis új élményt adjanak”: a két idei zenészéletrajz két ellentétes irányba lépett tovább ettől a revizionista szemléletmódtól, a veterán Eastwood klasszikus musical-keretbe szorítja populáris fiúbandáját, míg a Coen-fivérek eddigi pályájuk talán legdekonstruktívabb zsánerművével ajándékozták meg rebellis népzenészüket.

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://szelesvaszon.blog.hu/api/trackback/id/tr206415901

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.