James Gunn/ Dave Green, 2014 – amerikai. Szereplők: Chris Pratt, Zoe Saldana, Dave Bautista, Lee Pace / Teo Halm, Brian Bradley, Reese Hartwig, Ella Wahlestedt . Írta: James Gunn, Chris McCoy, Nicole Perlam / Henry Gayden. Kép: Ben Davis / Maxime Alexandre. US bemutató: július 31. / július 2. Magyar bemutató: augusztus 14. / n. a.

GOTG.jpg EtEposter.jpg

Akárcsak a kortárs párválasztásban, a blockbuster-filmgyártásban is a 4F-elv működik manapság, csupán a kulcsszavak különböznek: habár a „find-feel-fuck-forget” örömelvű hozzáállás az IMAX-termekre is érvényes, a nagystúdiók vezetői inkább a „fantastic-F/X-film-franchise” mágikus mantráját mormolgatják bőrfoteljeikben, a következő nagy dobásra várva. Elég egy pillantást vetni az ezredforduló óta legnagyobb bevételt hozó álomgyári filmek listájára, máris feltűnik, hogy szinte kivétel nélkül bejáratott kulturális termékre (Marvel-comics, young adult bestseller, mozis sikerszéria) épülő – plusz a sci-fi/fantasy/mese szentháromságból kikerülő – adaptációk alkotják. Azok az idők már elmúltak, mikor elég volt az üdvösséghez egy poros Wild Wild West-show vagy elfeledett Matheson-klasszikus (I am Legend) – manapság ha a kiszemelt alapképregény vagy tévészéria nem rendelkezik elég masszív bázissal (Lone Rangerstől 47 róninig, R.I.P.D.-től John Carterig), máris kidőlhet egy sátorpózna a stúdiócirkuszok ponyvája alól. Ebben a pánikstratégában a tömegfilm életképességéhez létfontosságú kísérletezésnek csupán akkor van helye, ha legalább a felszín alatt próbál egy bevált piachódító elődre építeni: külsőre, első pillantásra nyújtson valami újat, de a bőrfelszín alatt ugyanazok a kipróbált, bevált mesék izmai dolgozzanak. Így aztán az idei nyári szezon két legmerészebb stúdió-scifi vállalkozása, a Guardians of the Galaxy és az Earth to Echo egyaránt egy olyan réges-régi, bár nem túl távoli galaxisból érkezett a mai multiplexekbe, amely korábban is megsegítette erőivel a végveszélybe került hollywoodi csillagrendszert, és amelynek neve – Rejtett Remake. 

Guardians-of-the-Galaxy-Kyln-Prison-Guard.jpg earth-to-echo.jpg

A „rejtett remake”, azaz az olyan film, ami cselekményében/motívumkészletében konkrét (siker)sztoriból táplálkozik, ugyanakkor nem hivatkozik nyíltan és egyértelműen elődjére a nagyközönség előtt (ellentétben az „ál-remake”-kel, ami inkább az utóbbihoz ragaszkodik, mint a Légy, a Halálfutam vagy a Sebhelyesarcú) már a némafilm idején is népszerű svindlinek bizonyult (Nosferatu/Dracula), és azóta is egyik fő mankóját jelenti a hátrányos helyzetű filmgyártóknak hollywoodi szegénysortól a török exploitationig. Hiába gúnyolják lenézően „rip-off”-nak, meglepően sok rangos sikerfilm, sőt klasszikus tartozik táborába (akad, aki az Aranypolgárt is közéjük sorolja) – nem egyszer éppen olyan alkotások, amelyek valami újszerűt és kockázatosat próbáltak bevinni a tömegfilmes véráramba (mint a spagetti-western diadalútját indító Egy maréknyi dollárért vagy a Nyolcadik utas a Halál űr-horrorja). Mi sem jelzi ezt látványosabban annál, hogy a két idei példa alapfilmjei is besorolhatók ebbe a kategóriába (azzal a lényeges különbséggel, hogy esetükben a kiaknázott elődöket már annak idején is alig ismerték): a Csillagok háborúja Lucas-opuszát előszeretettel eredeztetik  a Rejtett erőd Kurosawa-szamurájfilmjétől – míg Spielberg klasszikus E.T.-je alapötlet és számos motívum tekintetében erősen egyezik a Supersonic Saucer 1956-os brit gyerek-scifijével. Míg a két új-hollywoodi filmikon esetében ez a rejtett adaptáció csupán a szerzői gondolkodásmód tanúbizonysága (Spielberg és Lucas egyaránt a klasszikus tömegfilmek ifjúkori élményeit hasznosítja újra korai pályaképében), addig a Galaxis őrzői és az Earth to Echo átgondolt piaci stratégiaként exploitálja szupermodelljeit, amit már a két filmcím óvatos áthallása is mutat: a Galaxis őrzői és a Csillagok háborúja esetében ez az összecsengés csak szerencsés, ám igen hasznos egybeesés (elvégre a márkanév még az pre-Star Wars időszak Marvel-képregényeiben születik a 60-as évek végén), az Earth to Echo következetesen kidolgozott rip off-ját már a poszter is számos ponton jelzi, nem csak a hasonló kezdőbetűkkel és szavakkal (terra/earth), de a vizuális motívumokkal, sőt magával a lény elnevezésével is – a kis Echo konkrétan egyfajta visszhangja a 80-as évek földönkívüli filmikonjának.

guardians-of-the-galaxy-1.jpg earthtoecho2.jpg

A két idei stúdió-scifi már nem kezeli oly szemérmesen forrásműveit, mint Lucas és Spielberg: célja több annál, hogy egy (álomgyári) jobbsorsra érdemes régi rétegfilm-koncepció újabb, jövedelmezőbb életre kelljen - immár hangsúlyozni is kell a párhuzamokat, mintha valami mágikus folyamat vagy kultúrfertőzés révén az előd sikere átragadna az utódra. A Guardians of the Galaxy gárdáját épp ezért már eleve úgy válogatták össze a képregény-eredetik többgenerációs gárdájából, hogy megfeleljenek a Lucas-örökzöld csapatának (több inkompatibilis központi alakot egyszerűen kifelejtve az Őrzők közül, ami Alan Moore Őrzőinél például nem igazán jöhetett volna szóba): Peter Quill vagány, ám tisztaszívű földlakó árvája Luke/Han Solo kombináció; Rocket Racoon fejvadász mosómedvéje belül Han, kívül mini-Chewbacca; az egymondatos Groot félig Csubi, félig Artu; Gamora galaktikus ninja-hercegnője ötvözi Leia lelki vonásait Luke harci képességeivel (Drek a Pusztító pedig a - Lucasnál még alulreprezentált - nyers izomerő pótlására hivatott Conan-kópia) – és akkor a Darth Vader/Ronan és Jabba/Yondu párhuzamokról nem is beszéltünk. Az író-rendező James Gunn a 2008-as GoG-képregénysztori menetét is beáldozza a SW-mese érdekében, sőt magát a konfliktus és küzdelem központi célját jelentő kozmikus pusztítóerőt is a hajdani Halálcsillag kicsinyített másaként jeleníti meg. Ezzel szemben az elsőfilmes Dave Green alien-scifijében nem nehezítette Marvel-alapszöveg a rejtett remake stratégiáját. Az eredeti forgatókönyvű Earth to Echo gárdája nem is tesz mást, csupán háromfős baráti társaság forgatócsoportjára cseréli Spielberg Eliot-ját (lásd Super 8), akiknek ezúttal is rosszindulatú kormányemberektől kell megóvniuk egy földre pottyant cuki űrlényt, ami varázslatos képességeivel nem csupán saját hazajuttatásában segédkezik, de szőke csúcsbarátnőt szerez egyiküknek (Super 8, ismét), valamint megszabadítja őket az izolált peremlét önértékelési problémáitól (mint ezt a „már nem vagyunk láthatatlanok” záró-tanulsága is kimondja). Green bőkezűen szórja az E.T. jellegzetes motívumait, a kis idegen világító alkatrészeitől a biciklis hajsza klasszikus mémjén át egészen az alien-tamagochi hazajutásában központ szerepet játszó (mobil)telefonig - még az emblematikus feltámadás-jelenet átmásolásától sem riad vissza, sőt a fináléra megspékeli némi Harmadik típusú találkozásokkal is. Sőt mi több, a két film közös központi motívumban reflektál is a múlt tudatos újrahasznosítására: mindkét sci-fi fiúhőseinél meghatározó szerepet játszik a 70/80-as évekhez (és kulturális tárgyaihoz) való kötődés, legyen szó a Galaxis őrzői féltve őrzött walkmanjéről és a hozzá tartozó slágerválogatásról (amely időnként bizarr háttérzenét kölcsönöz harci jelenetnek, hősi készülődésnek vagy akár érzelmi közjátéknak) vagy az Earth to Echo gyerekszobáinak játékkacatjairól.

GuardiansOfTheGalaxy2.jpg earth-to-echo-2.jpg

Ennek fényében különösen érdekes, hogy a két idei tudományos-fantasztikus rip-off érzelmi szála mennyire hasonló gombolyagból ered: mindkét történet alapvetően egy elárvult fiúra épül, aki görcsösen ragaszkodik múltjához, hogy ne kelljen szembenéznie a jelenben szülei (főként az anya) elvesztésével. Ezek a fiúk hiába élnek aktív közösségi életet, valójában magányosak és gyökértelenek: Peter kockahasú, szívtipró kalandora belül megmaradt annak a földi kisfiúnak, aki bűntudatot érez anyja halála miatt, míg az EtE baráti csapatának főhősét jelentő Alex gyerekteste egy elidegenedett, kiábrándult felnőtt-lelket rejt magában. A két kalandtörténet ezt az aszinkront billenti helyre, egyfelől megadva árváinak az erős, határozott barátnő anyapótlékát (a harci princessz Gamora és Emma kisiskolás szupermodellje), másrészt egy szilárd baráti közösséget, ami széthúzó érdekközösségből egyfajta pótcsaláddá érik a végkifejletre. Gunn és Green egyaránt a rejtett remake piaci kényszerhelyzetére reflektál ebben a hasonló felállásban: hőseik a mozgalmas kalandok során valójában a múlt terhétől próbálnak szabadulni, amit a „szülőfilmek” nyomasztó öröksége jelent – csupán saját kortárs csoportjukba illeszkedve nyerhetik el saját identitásukat, legyen az a friss szuperhős-adaptációk sokszínű csapata vagy a Super 8/District 9-féle formabontó, szerzői sci-fi újhulláma. Gunn-nál a 70-es/80-as évek slágerei, filmes referenciái (Peter Footloose-monológjától az Indiana Jones-idézeteken át a Collector lénygyűjteményében felbukkanó filmhősökig) a fetisizált múlt szimbólumai, amik kíméletlenül röghöz kötik az (alkotó)hőst, bármilyen ironikus humorral is kezeli őket – Green-nél ugyanezt a lebontásra váró nevadai kisváros jelképezi, amelytől el kell válniuk a kisfiúknak a felnőtté váláshoz (talajából szó szerint kitépve gyökereiket a lírai fináléban, ahol Echo űrhajójának darabjai a kisváros pázsitja alól előbújva állnak össze, hogy a kis űrbarát megválhasson tőlük).

gog4.jpg ete4.jpg

A Galaxis őrzői és az Earth to Echo egyszerre felnőtt és gyerek történet – akárcsak főhősei esetében, két generáció randevúzik bennük: egyik oldalon a szülői szobafogságban sínylődő kiskorúság (az összes unalomig ismert játékszerrel), másik oldalon a lázadás és formabontás önállósága. James Gunn filmje az eddigi Marvel-adaptációkhoz képest kifejezetten szubverzív  módon (lásd hősünk szexuális kiszólásait) kezeli a zsánerkliséket (akárcsak Gondry rosszul elsült Zöld Darázsában) minden eddigi Marvel-filmnél nyersebben felülbírálva a hagyományos szuperhős-koncepciót - de azért  biztonságos fényévekre maradva a 21. század eddigi legdekonstruktívabb példáját jelentő Supertől, amit merő véletlenségből épp Gunn jegyez. Ebben a zsánerben mosdatlan szájú, hiperagresszív mosómaciból, csekély értelmű faóriásból és izomagyú hústoronyból világmegmentő gárdát keríteni egy antiszociális, ösztönvezérelt főhős köré perpillanat még kihívsnak számít az álomgyári közegben: Gunn pionírja nem  követi sem a klasszikus kánont (állítsuk csak hőseinket egy vidám percre a Bosszúállók mellé), sem a mostanában divatos modernista vívódás-drámákat (Sötét Lovagtól Acélemberig), inkább lehetőségeihez mérten olyan csapással próbálkozik, amit más vidéken már Tarantino óta szélesre tapostak - sőt a posztmodern Marvel/DC-képegényekben is bő évtizedes múltra nyúlik vissza, hála a brit invázió úttörőinek Grant Morrisontól (The Invisibles) Garth Ennisig (Preacher). Az Earth to Echo ezzel szemben tartalmi/műfaji téren alig formabontóbb a napi időjárásjelentésnél - arra a stiláris vállalkozó kedvre azonban, amivel Green egy hagyományos gyerek-scifit összeereszt az ezredfodulós found footage trenddel, mindenképp megérdemel egy jeles szorgalom-osztályzatot a rendezői bizonyítványába. A három kisfiú elmaradhatatlan mobiltelefonjainak, plusz egy kerékpár-kamerának és egy képrögzítő szuperszemüvegnek köszönhető kaland-dokumentációból precíz következetességgel, jóformán bakik nélkül áll össze az alig fél napot felölelő történet: a mindezidáig elsősorban 18-24 éves rétegközönséget megcélzó nemzedéki filmforma (Cloverfield óriásszörny-opuszától az Erő króniája szuperhős-meséjén át a Project X buli-katasztrófafilmjéig) hibátlanul illeszkedik a kiskamaszközeghez, sőt alkotói még a formához tartozó epizódikus/elliptikus szerkesztésmódtól sem riadtak vissza, különleges zsánerélményt szerezve a nyitottabb nézőknek (nem meglepő, hogy a Disney a kész film láttán bemutatás helyett inkább kiárúsította). Főként felnőtt-zsánertartalmakhoz (horror/pornó) kötődő forma egy hamisítatlan gyerekgiccsben és szubverzív/önreflektív határsértések egy beszélő állatos Star Wars-mesében: a Rejtett Remake biztonsági mechanizmusára mindkét vállalkozó kedvű kamaszmozi esetében jócskán szükség volt, és ahogy a végeredményekből kitűnik, sikerült is elbillentenie a mérleg nyelvét a Kísérletezéstől a Középszerűség javára - Hollywood csillagködében a Birodalom továbbra is visszavág és minden egyes ifjú felkelőre jut egy rég bejáratott titkos fegyver a Franchise halálcsillagán.

A bejegyzés trackback címe:

https://szelesvaszon.blog.hu/api/trackback/id/tr476580381

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: A mozigalaxis őrzője 2014.09.23. 16:08:08

A képregényvilág a nyolcvanas évek óta egyre fokozódó tempóban vált mára Hollywood egyik legnagyobb kincsesbányájává. A megapicekkel párhuzamosan elterjedő képregényfilmek napjainkra már szinte egybeolvadtak a blockbuster fogalmával. Az elmúlt években ...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

doggfather · http://dogg-n-roll.blog.hu/ 2014.08.14. 11:28:31

a könnyebb olvashatóság kedvéért egy két törést új bekezdést elbírt volna a poszt.

Tóth Nándor Tamás 2015.01.09. 15:00:22

Szia! Nagyon jó lett a cikk.
Ez most kissé furának fog tűnni, de a Filmtekercs.hu számára szeretnék készíteni veled egy interjút, a téma a revizionista szuperhősök lenne. Nem találok elérhetőséget, úgyhogy itt próbálkozom. Tudsz adni elérhetőséget? Az enyém: tothnandorKUKACgmailPONTcom
süti beállítások módosítása