Michael Mann / Matthew Vaughn, 2015 – amerikai/brit. Szereplők: Chris Hemsworth, Leehom Wang, Wei Tang, Viola Davis / Taron Egerton, Colin Firth, Samuel L. Jackson, Mark Strong. Írta: Morgan Davis Foehl, Michael Mann / Mark Millar, Jane Goldman, Matthew Vaughn. Kép: Stuart Dryburgh / George Richmond. US/UK bemutató: január 16. / január 24. Magyar bemutató: január 29. / február 12.

Hasonlóan a hírszerzők és a harctéri katonák szerepéhez a hadviselésben, a kémfilmek és a háborús filmek is egyazon kaland kétféle verzióját nyújtják: míg az utóbbiak esetében közvetlen, akár test-test elleni küzdelem zajlik egy konkrét, akár párszáz méteres földdarab birtokbavételéért, az előbbiek többnyire közvetett eszközökkel (mérgektől az árulásig), többszörös álcák mögött, titokban vívnak épp olyan elszánt és véres csatát puszta információkért. A klasszikus kémfilm egyfajta detektívtörténet háborús kontextusban, elsősorban intellektuális kalandfilm, felderítésre, bizonyításra, leleplezésre épül és sok esetben legalább annyira hozzátartozik az érzelmi dráma, mint egy Miss Marple- vagy Philip Marlowe-krimihez: mesterszerzőit a komoly ismeretanyag, szigorú racionalitás és mély emberismeret emelte az élvonalba W. Somerset Maugham-tól John Le Carré-ig, Graham Greene-től Bill Grangerig. A tömegfilmes olvasatok azonban többnyire szakítanak ezzel az erénnyel, hogy a kémek világát minél közelebb vigyék a látványos akciók, izgalmas összecsapások frontjaihoz – nem véletlen kerülnek ki mai napig a legismertebb filmspionok George Smiley és Harry Palmer helyett a James Bond/Jason Bourne akcióhősök sorából: az Emberi tényező filmfeldolgozása manapság Bruce Willis-szel forogna Hollywoodban, aki a történet végén fia, Sam Worthington oldalán lángba borítaná a Vörös Teret.

A 2001 szeptembere és a War on Terror óta pár évente feléledő álomgyári érdeklődés a műfaj iránt azonban immár a titkos szolgálatok jócskán megváltozott világában kényszerül megtalálni a hagyományos kalandtörténeteket – egy olyan korban, amikor egy valamirevaló afganisztáni tisztogatást is drónokra bíznak a tengerészgyalogosok helyett, a szupertechnika megkerülhetetlenül átveszi az emberi tényező helyét, legyen szó drámáról vagy életveszélyes kalandról. A kétféle mozis megoldás erre a problémára két nemzethez, korhoz és forráshoz kötődik: az Egyesült Királyság felségterületéről kikerülő művek inkább az irodalmi örökség felelevenítésével próbálnak megszabadulni a kompjuterizált információs hadviselés automatizmusaitól, az Egyesült Államokban viszont a képregények és szuperhősök repítik a közeljövőbe, a kortárs haditechnikát egészen a sci-fik határáig túlozva. Miközben az európai zsánerművészek csendben elmolyonak valamelyik Le Carré-klasszikus míves felképesítésén, a jó öreg Bond pedig visszatért veretes Fleming-hagyományaihoz (Casino Royale) , egy óceánnal arrébb dühöng a csillogó spy-fi, kilépnek a képoldalakról a Különleges Úriemberek, RED-veteránok,  SHIELD-ügynökök – a posztmodern effektfilmek franchise-elvárásaihoz igazítva nagy múltú zsánerüket, színültig töltve fantasztikummal, speciális effektekkel és színpompás műfajkeverékekkel. Az új év első két ízelítője a kortárs kémfilmből érdekes módon felcserélte a nemzeti szerepeket, és felszínre hozta a szerzői sajátságokat (de azért az akcióorientáltságot és emberfeletti hősöket egyaránt szem előtt tartotta). Míg a brit Kingsman a fárasztó Guy Ritchie-erődemonstrációk jegyében hollywood-i gigaprodukciók látványparádéit megszégyenítő képregény-adaptációt robbantott vászonra éjfekete humorbombákkal és Rodriguez-horrorokba illő vérontásokkal, az amerikai Blackhat digitál-realista stílusával, drámai megváltástörténetével és szokatlan témaválasztásával inkább azokat célozta meg, akik a műfajt rázva szeretik, nem keverve.

Noha Michael Mann legújabb filmjével nem folytatta az ugyancsak digitális kamerával forgatott Közellenségek vállalkozó kedvű zsáner-dekonstrukcióját, azért a Blackhat is tartogat egy-két szokatlan műfajvonást a szerzőtől megszokott „vérprofi főhős versenyfutása saját gonosz oldalával” thriller-sztoriban (Embervadász, Szemtől szemben, Collateral). A szőrös tökű Mann-szakember ezúttal hajdani cyber-bűnöző, aki börtöncellájából egyenesen az FBI soraiba kerülve üldözi kicsiny ügynökcsapatával az egész világ biztonságát fenyegető szuperhackert, aki egy kínai atomerőmű és az amerikai szója-részvényárak vírusvezérelt felrobbantása után Isten tudja milyen célpontot szemel ki következő húzásához. A rablóból lesz a legjobb pandúr alapképletét követi a Matthew Vaughn nevéhez kötődő Kingsman is, amelyben a vérprofi szuperkém egy londoni gettólakó hoodie-t szemel ki a nemes feladatra, hogy kemény kiképzés után a Kingsman elit-kémszervezet szolgálatába lépjen és duplanullás ügynökként meghiúsítsa egy telekommunikációs milliárdos ördögi tervét, ami az egész emberiség jövőjét fenyegeti. Mann eredeti ötletből, társíróval készítette el forgatókönyvét, a szuperügynök történetben mindössze újabb kontextusba rendezve saját szerzői motívumait (a főhős határpozíciójától az idővel történő szoros versenyfutáson keresztül a betonkockák és konténerek geometriai formái között vívott tűzpárbajjal) és jellegzetes momentumait (a kihalt kifutópályát némán szemlélő főhős epizódja a hajdani emblematikus óceán-nézéseket idézi, az életveszély árnyékában lefolytatott szenvedélyes szeretkezést azonban ezúttal nem követi zuhanyozás). Vaughn esetében sokkal meghatározóbbak a képregényíró Mark Millar jegyei (mint a műfaj-szatírikus szemlélet vagy a titkos társaságok iránti vonzalom a Wanted mesterszövészeitől a Kick/Ass-sorozat szuperhős-szektájáig), akivel együtt dolgozták ki az alapsztorit még a Ha/ver forgatása idején, majd két külön történetet kovácsoltak belőle – a rendezői verzió például elhagyta a Millar-féle posztmodern sztár-cameokat (Mark Hamill például a képregény elején elrabolt celebritásként szenved szörnyű halált, itt érdektelen epizódszerepet játszik) és alapvetően átrajzolta a főgonosz karakterét, egyfajta karikatúra-jenkit faragva belőle.

A kémtörténet nem csupán divatos tematikát, de kiváló alapmotívumokat biztosít rendezői személyes fixációinak, amennyiben a két ügynök-csapatot egyfajta családmodellként ábrázolja, a főhőst pedig lázadó kamaszfiúként pozícionálva sajátos „coming-of-age” cselekményt kerekít a kalandtörténet mellé. Míg Mann hősének a lelke mélyén rejtőző sötét ösztönént kell legyőznie (aki a hacker-tevékenységet „halálos játék”-nak tekinti) , Vaughn a hiányzó apa emberfeletti árnyát helyezi piti gamer-hőse felé, akinek elsődleges mozgatója nem a világ megmentése (majd a bosszú, lásd Blackhat), hanem hogy megfeleljen annak a szuperegónak, amit a Kingsman-ként hősi halált halt édesapa alakja jelent számára (és amihez a saját sötét jövőjét reprezentáló tahó mostohaapával is le kell végül számolnia). A kémfilmek anyaszervezete, ami a műfaj klasszikus darabjaiban a szigorú hierarchia rendíthetetlen erődjét nyújtja a háborúk káoszában (Fleming), a modern revíziókban pedig a bürokrácia embertelen fegyházát jelenti (Le Carré), ezúttal büntető-jutalmazó Apaként jelenik meg mindkét renitens ifjú számára: a partvonal-harcos Mann hacker-hőse embervadászata közben függetlenségéért is harcol, az elszakadásért ettől az állam-aputól, ezzel szemben a glamúr-szajha Vaughn árvagyereke az álomaput látja benne (ezt személyesíti meg a Colin Firth által alakított mentor-„nagybácsi”), és leghőbb vágya, hogy megbecsülést, stabil helyet találjon az elitcsaládban. Nem csoda, hogy a „coming-of-age” sztorikban a szabadsághoz kötődő szerelem (Dirty Dancingtől Super 8-ig) a renitens Blackhatnél a menekülés eszköze lesz a Szervezettől, míg a Kingsman ultrakonzervatív agymosásában csupán egy romantikus seggbekúrásig terjed egy luxuscellában, mivel a kikupálódott kémkölyök életében anyuka jelenti a Nagy Ő-t (lásd a rendező személyes ajánlását a záró-stáblista elején).

Mann és Vaughn azonban nem csak a kémszervezetet és a főhős pozícióját látja - saját karrier-törekvéseihez híven - homlokegyenest eltérően, de a szupergonosz figurájához is másként közelít. A Blackhat és a Kingsman globális gonosztevője egyaránt James Bond-filmekbe illő megalomániás szuperzseni, akit könyörtelen henchmenek serege véd, élükön vérbeli übergyilkossal (mint az amerikai thriller tapasztalt, könyörtelen zsoldosa és a brit akciófilm pengelábú testőrnője) – sőt még szorosabb párhuzamot jelent közöttük, hogy egyaránt távirányító aljadékok, akik technikai apparátusuk és szakértelmük révén egyetlen gombnyomással tömegpusztítást képesek előidézni: magánhadsereg helyett saját dédelgetett laptopjainkat és mobiltelefonjainkat fordítják ellenünk. Az információs hadviselés, amit manapság egyaránt vívnak a fejlett és fejlődő országok, kommunista minidiktatúrák és dúsgazdag olajkirályságok, az amerikai filmekben egyértelműen a rossz fiúkhoz kötődik: Ethan Hunt és John McClane manapság cyber-bűnözőkkel számol le, mintha csak azt akarnák szemléltetni, hogy egy kiadós orrba vágás vagy szájba lövés még mindig hatékonyabb csapás az apró billentyűk ütögetésénél. Mann filmje vegytisztán képviseli ezt az old-school álláspontot, főhőse ugyan saját fegyverét fordítja a blackhat-hacker ellen, de a jakartai bosszúhoz és megváltáshoz már vésőt-kalapácsot ragad a rituális felfegyverkezésnél: a modern technológiát mindössze eszközként használja, de nem fetisizálja. Vaughn szuperügynöke viszont éppen úgy távolról, hathatós technikai közreműködéssel torolja meg a sérelmeit, pont olyan tömegpusztítás révén, mint amit megakadályozni készült, csupán a célpontok módosításával. Míg az egyik film a személyes, revelatív erejű erőszak pártját fogja a távirányításos, lélektelen gyilkolással szemben (pont az ellentétes üzenetet közvetítve nézőinek, mint az American Sniper idei propagandafilmje, felmagasztosított távlövészével), addig a másik opusz a fotelek kényelméből végzett népirtások szószólójává válik: miközben mindent megtesz, hogy nevetséges ripaccsá tegye geek-főgonoszát, nézőit lelkesen tömi a felstilizált CGI-mészárlások látványorgiáival – gigantikus „képmutatás” a kifejezés mindkét értelmében.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.