George Miller, 2015 – ausztrál-amerikai. Szereplők: Tom Hardy, Charlize Theron, Nicholas Hoult, Hugh Keays-Byrne, Rosie Huntington-Whiteley. Írta: George Miller. Operatőr: John Seale. 120 perc. US bemutató: 2015. május 15. Magyar bemutató: 2015. május 21.

Ha van az akciófilmnek saját egyszülött Jézus Krisztusa, az kétségkívül Ausztrália szentföldjén látott napvilágot, olajos csavarkulccsal a kezében zavarta ki a pohos hollywoodi kufárokat a multiplex-templomokból és pazar zsánertrilógiákból gyűjtött maga köré tanítványokat a posztmodern tömegfilm időszámításának kezdetén – kalandfilmtől (Indiana Jones 1-3.) a horrorig (Evil Dead 1-3.), sci-fitől (Terminátor 1-3.) a háborús filmig (Rambo 1-3.). Az ige, amit Max Rockatansky hirdetett már nem a műfaji ótestamentum James Bondjának mívesen metszett kőtáblájáról származik, szakmai tízparancsolat helyett egyetlen törvényt emel mindenek fölé, az Energiáét, ami jelenjen meg erő, sebesség, lendület képében, könnyűszerrel hatástalanít valamennyi történettel, karakterrel kapcsolatos régi elvárást. Maximilian missziója rögös utakon, de maximális sikerrel járt: 1979-ben családja sírjánál felhagy régi életével és elindul küldetésére (Mad Max), 1981-ben V8 Interceptorán behajt az Álomgyárba tanait terjeszteni (Mad Max 2: The Road Warrior), 1985-ben pedig kereszthalálával biztos kezekben hagyja örökségét (Mad Max Beyond Thunderdome). Sajnos három nap helyett kerek 30 évet kellett híveinek várni a feltámadásra, de legalább negyedik evangéliumát ismét Dr. George Miller jegyzi, és mi tagadás a legjobbkor érkezett, hogy új életre keltse a gyorsmontázs-mankós, digitál-kasztrált, robotcsinálta kortárs akciófilmet.

A Mad Max: A harag útja tanúbizonysága szerint Miller maga is tisztában van hőse messiás-mivoltával, három részre tagolt cselekményében nem véletlenül halad végig a címszereplő a meghurcolás és megfeszítés stációjától (az Immortan Joe nevű hadúr irányítása alatt álló Citadella barlangváros posztapokaliptikus Jeruzsálemben) a homokmélyből történt feltámadáson át, amit követően új szövetség köttetik a sivatagi benzintűzben (hősünk csatlakozik a hadúr ötfős háremét megszöktető és szabadföldre vezető Furiosa harcosnő küldetéséhez), egészen a kénköves utolsó ítéletig, ahol izzó pokolra jutnak a gonosztevők és tejjel-vízzel folyó paradicsomra lelnek az arra méltók. Ami azonban ennél is nyilvánvalóbb bizonyíték a nemes küldetésre, hogy maga a történet immár gyakorlatilag egyetlen párnapos hajsza lélegzetelállító tempóban lezajló gépjárműves akciófiesztája, amit csupán rövid percekre szakít meg néhány közjáték, épp csak annyi információt kínálva kontextusról, szereplőkről, motivációkról, amennyi helyet csinál a két - máris megírt - folytatásnak. A hajdani kézműves Miller a beszélő röfik és sztep-pingvinek társaságában eltöltött évek alatt szépen beletanult a CGI és motion capture technikáiba, és ennyi év agymosás bőven elég volt hozzá, hogy a digitális képalkotás a friss Mad Maxben is helyet kapjon a kortárs horror elkoptatott vízióflesseitől az irreális robbanásképeket át egészen egy bibliai méretű homokvihar jelenetéig. Maguk az akciók azonban az ős-trilógia hagyományához híven teljes egészében kaszkadőrmunkára és autós mutatványokra épültek (csupán a nagyobb biztonságot szolgáló drótok és hámok eltüntetéséhez használták a kompjutereket) – ami többnyire meg is látszana rajtuk, ha az alig 2 másodperces átlag snitthossz ezt megengedné. Különös hibrid a végeredmény: miközben folyamatosan ott érezni képsorain a por és hamu, vér és verejték szagát, kivételes hatékonysággal rögrealizmushoz kötve szédítő mutatványait, Miller a könnyű digicam-ek rugalmasságától és a villámgyors vágóprogramoktól megrészegülve ezer nézőpontra cseréli a hajdani Max-filmek nagy újítását jelentő aszfaltközeli fahrt-száguldásokat, montázs-tempójával csillámló mozaikdarabokra töri az akció-hitelességet.

Talán csak véletlen egybeesés, talán a nyugati tömegfilmben legalább fél évszázada markánsan jelenlévő szimbiózis főhősnők és expresszív látványvilág között okozza (Sirk-melodrámáktól a Sucker Punchig), de az idei Mad Max egyszerre szemet gyönyörködtető akciófestmény és női akciófilm. Miller klasszikus trilógiájához képest idén nem csupán nagyobb sebességbe kapcsolt az autós összecsapásoknál, de monokrómba hajló alap-színvilágával (napsárga és éjkék között váltogatva a vörös sivatagot), az arcokra tapadt közelik és brutális óriástotálok kontrasztjával, belassított 3D-momentumaival már jócskán eltér attól a szikár, funkcionális látványvilágtól, ami a 70-es évek végén az ozploitation programfilmjévé tette első Mad Max-opuszát. Ha a hajdani szentháromság amolyan "no-rules" halálfutam, kíméletlen ketrecharc volt a precíz gentleman-meccsek ellenében, az idei folytatás már inkább művészi koreográfiájú Cirque du Soleil előadás, nem rázva vagy keverve, inkább besavazva. A négy film sorozatában azonban nem csak az egyre látványosabb formatudatosság érhető tetten (díszlet- és jelmezvilágtól a vágástechnikáig), ezzel egyenes arányban erősödik a történetekben a nőalakok szerepe, az alapfilm feleségének színtelen áldozat-mivoltától a Road Warriorban felbukkanó (majd a döntő harcban gyorsan életét vesztő) hófehér harcosnőn át a Thunderdome diktátorát jelentő Aunt Entity(!) színesbőrű überfraujáig, aki - férfi-főgonosz kollégáival szöges ellentétben - kölcsönös tiszteletben válik el az őt megleckéztető hőstől.

Ezek után az idei Fury Road földjén már McTort ül a nőközpontúság, sőt egyfajta feminista akcióopuszba vezeti a 80-as évek egyik legnagyobb macsó ikonját. Tom Hardy bociszemű Mad Max-e nem csak a főhőssel minden tekintetben egyenrangú (sőt drámai súlyát tekintve még jelentősebb!) akcióhősnővel osztozik az óriáskamion volánján, de a Road Warrior óta alapmotívumnak számító kisközönség-mentés is immár gender-specifikus és anti-patriarchális: míg 1981-ben WASP telepeseket kellett kivezetni a motorizált indiánhorda ostromgyűrűjéből, 1985-ben pedig a posztnukleáris újgeneráció gyermektörzse jut új hazába messze a felnőtt-társadalom kloákájától, addig 2015-ben már egy tenyészállat és szextárgy gyanánt használt ötcsajos szökevénycsapat testőr-szerepe vár a szűkszavú hősre. Természetesen Max továbbra sem lágyul nőre (az egyetlen lány, aki nagy nehezen kiérdemli mosolyát, nyomban a kerekek alatt végzi), ám Dr. Miller rendre a robotkarú, sörtefrizurás, gépzsírsminkes Furiosának tartogatja az ütősebb pillanatokat, legyen szó a sokkoló fordulattal történt szembesülés lenyűgöző totálképéről, Dirty Harry-féle szikár bon mot-król („Csináltál már ilyet? – Többször is.”; „És most mi lesz szerinted? – Először megtorlás.”) vagy akár a főgonosz brutális megbüntetéséről (ami egyébként valamennyi buddy-akciófilmben végső bizonyítéka a főhős-státusznak). Míg Mad Max fénykorában magányos pionír volt, 1979 óta most először talál szóba jöhető új családot magának, nem csak öt belevaló fruskával és az elnyomók „War Boys” csapatából származó vikingszívű kamaszfiúval, de egy hozzáillő feleséggel is – aki azonban inkább bordákat zúz, mintsem oldalborda.

A Mad Max: Fury Road már nem a 70-es évek elidegenedett, peremvidék járó outsider-hősének kultuszát ápolja: ahogyan az ezredfordulós negyedik részben John Rambo hazatér és Indy megnősül, úgy Max története is inkább az integrációról, a közösségbe való beilleszkedésről szól (a jellegzetes naplementés westernfinálé helyett ezúttal jelképesen az embertömegben vész el). A pálfordulást okozhatja egyszerűen a szériákhoz kötődő szerzők öregedése is, elvégre Spielberg és Stallone neve mára intézményt nem invenciót takar, mint ahogy táncoló talpain Miller is a hollywoodi mainstreamig szteppelt Broken Hill érdes sivatagától és az ausztrál Új Hullámtól: a Road Warrior olajválsága helyett Lorenzo olajáról mesélt, a Thunderdome emberi disznóólját hátrahagyva Kismalac a nagyvárosban lett. Ennél azonban többről van szó, és a számos elkeserítő kortárs példa után maga a hajdani messiás kellett ahhoz, hogy szembesítsen a szomorú igazsággal. Negyedik Mad Max bátran nevezhető fejedelemnek a 21. század álomgyári akciófilm-birodalmában, és annyi izmos karral kapaszkodik a fizikai teljesítmény központú zsánerhagyományba (Douglas Fairbankstől Iko Uwaisig), amennyi feledteti nézőjével a digitális túlkapásokat – de kénytelen haladni a korral, mivel a sajátja rég lejárt. Az a kor, amikor egy időtálló akciófilmhez nem kellett több a lelkes kaliforniai, hongkongi, ausztrál filmeseknek pár kétsávos országútnál, felturbózott verdánál és őrült fickónál a kamerák mindkét oldalán, ma már csak emlék: az IMAX-vásznakon a puszta akció mit sem ér esztétizálás nélkül, az akcióhősök pedig jobb esetben acélosra kovácsolt női szépségek, rosszabb esetben gyönyörűre gyúrt hímadonnák lettek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.