John Hillcoat / Gavin O'Connor, 2016 – amerikai. Szereplők: Chiwetel Ejiofor, Casey Affleck, Aaron Paul, Woody Harrelson, Kate Winslet / Ben Affleck, Jon Bernthal, Anna Kendrick, JK Simmons. Írta: Matt Cook / Bill Dubuque. Kép: Nicolas Karakatsanis / Seamus McGarvey. US bemutató: február 26. / október 24. Magyar bemutató: október (DVD) / október 27.

tripleposter.jpgRico fivérek, Baker mama gyilkos porontyai, Testvérek, Bonnie és Clyde, Keresztapa – a modern gengszterfilm története szorosan összefonódik a családi bűnözés fogalmával: míg a klasszikus elődök öntörvényű lázadói szemében a szent Család a társadalom megtagadott mikrokozmosza volt (Cagney Közellenségétől a Félelem óráinak otthon-terrorizáló Bogartjáig), addig az álomgyári gengszterrevízió előszeretettel fordított a viszonyon és ábrázolta a bandákat diszfunkcionális famíliaként, amelyeket a hagyományos bűnhierarchia helyett komplex érzelmi viszonyok traumatikus kapcsolathálója tart egyben – és ítél végzetre. Nem csoda, hogy ezek a filmek kezdettől komoly szerepet szántak a testvéri kapcsolat motívumának, ami egyszerre kínálta a báty-karakterben a Főnök-apák ingatag verzióját, valamint a testvérféltékenység és rivalizálás gengszterközegbe kiválóan passzoló drámai konfliktusát. Ettől a robbanásveszélyes családi bűnözéstől már csak egy lépést jelentett a szívszorító fivérdráma: a századvégtől mind több neves rendező csapott le az ígéretes műfajkeresztezésre Abel Ferraratól (Temetés) Richard Linklateren át (A Newton-fiúk) Woody Allenig (Kasszandra álma), sőt még saját szerzőket is talált magának többek között James Gray (Kis Odessza, Az éjszaka urai) vagy Scott Cooper (A harag tüze, Fekete mise) személyében.

accountant1.jpgAz ausztrál John Hillcoat eddigi nagyjátékfilmjei változatosabb skálán mozognak annál, hogy begyömöszölhető lenne a gengsztermelodráma-szerzők skatulyájába, de annyi bizonyos, hogy valamennyi szenvedélydús alkotása abban a kies és kíméletlen határsávban játszódik, ahol a társadalom törvényei átadják helyüket az egyén öntörvényeinek – legyen az rideg szuperbörtön (The Ghosts of the Civil Dead), ausztrál western-puszta (Az ajánlat), szeszpárás hegyvidék (Fékezhetetlen) vagy éppen poszt-apokaliptikus országút (Az út). Azokban a filmjeiben, amelyekhez outlaw hősöket választ, Hillcoat laza természetességgel nyúlt a fivérek háromszögtörténeteihez, főhős-szerepbe a középső fiút állítva, pengeélen az öccs-karakter elveszett ártatlansága és a báty-figura fékevesztett indulatai között. Míg az Ajánlat vagy a Fékezhetetlen könnyen besorolható a gengszterfilmek táborába (hiába a múlt és a vidéki környezet), addig a long island-i Gavin O’Connor zsánermunkái kezdettől közelebb álltak a családi drámákhoz, legyen szó akár a Pasifogó anya-lány road moviejáról, az A zsaruk becsülete korrupt rendőr-filmjéről, a Warrior MMA-sportdrámájáról vagy a Jane Got a Gun női westernjéről. O’Connor (többnyire ír) családjainál a szülő-gyerek vagy testvérkapcsolatok bénító múltbéli traumát hordoznak, amelyet csak az adott zsánertől elvárt látványos finálé tisztítótüze tud kiégetni a hősökből, legyen az lincselésig fajuló utcai zavargás vagy véres ringharc. Ha Hillcoat a melodráma túlfűtött szenvedélyeit hűti a szikár bűntörténetekkel, O’Connor épp az erőszakzsánerekkel nyitja meg a férfiközönséget a könnyfakasztó érzelmi történetek felé – a fivér-motívum egyiküknél az egzotikus bűn-világot helyezi hétköznapi közegbe, másikuknál a hétköznapi emberi kapcsolatok revelatív kalandokká válásának színtere.

triple1.jpgNem véletlen, hogy Hillcoat Fivér-trilógiája végére eljutott a kortárs amerikai rögvalóságba, megfosztva alakjaitól a múlt csalóka dicsfényét (akik üres óráikban költői gondolatokba merülve csodálják az outback naplementéjét vagy féltve óvott szabadságuk érdekében beleznek és herélnek). A Triple 9 idei opusza a georgiai Atlanta sivár gettóiban végre felhagy a vadromantikával, sokszereplős heist-drámája egy párfős rablóbanda néhány napjának viharos történetében mesél a rendező kedvelt témáiról, ám ezúttal nemcsak az eddigi írótárs Nick Cave lírai szövegei, a szemet gyönyörködtető tájképek és az édesbús háttérzenék mankói nélkül, de a tőle megszokott érzelmi azonosulás örvénymélybe rántó ereje nélkül – inkább a dokumentálásra szavazva. Nem mintha a Triple 9-ból hiányoznának a heves érzelmek, de a rendező ezeket jóval nagyobb távolságból ábrázolja: hősei akár bűnözők, akár rendőrök, a michael mann-i profizmus fegyverével védekeznek magánéleti drámák támadásai ellen. Ahogy a szemléletmód veszít korábbi személyességéből, úgy a sztoriban is háttérbe szorul a bandán belüli érzelmi feszültség: a háromfős rablócsapat szűk családmodellje gyakorlatilag még az expozícióban felbomlik az összekötő kapcsot jelentő báty-figura halálával - a gengszterfőhős magánéleti konfliktusa inkább kisfia visszaszerzéséről szól az orosz maffiához tartozó exnejtől, ahogyan a vele párhuzamba állított rendőrhős problémája is elsősorban az otthonhoz kötődik. Hillcoat egyszerre szakít a fivér-triók háromoldalú önarcképével (zsigeri zsánerfilmes, idealista művészlélek és a kettő között balanszírozó túlélő-hős) valamint azzal a sajátos, balladai hangvételű és kopár szimbólumokra épülő történetmeséléssel, amely eddigi sikereinek zálogát jelentette: a képekbe sűrített látványos érzelmek testvérmelodrámája átadta helyét egyfajta hűvösebb, személytelenebb profizmusnak (spoiler:), amelybe (eddigi életművében először) bele is pusztul a személyes alteregó.

accountant2.jpgO’Connor idei Könyvelője az acélszürke Bostonban hasonló nagy lépéssel távolabb kerül az eddigi életmű igen szoros fivértematikájától, és a hozzá kötődő leplezetlen férfi-melodrámától, amely igen szorosan kapcsolja egymáshoz a Zsaruk becsülete és a Warrior férfihősökre alapozott műfaji drámáit. Míg Hillcoat számára a testvér-bandák egy mellérendelő, egyenlőségen alapuló modellt kínáltak, addig O’Connor fivértörténeteinek sokszögeiben mindig ott az Atya csúcsfigurája, akinek szeretete-elismerése és gyűlölete-elutasítása a testvérek közötti kemény szembenállás alapját jelenti. Ezekben a filmekben az alkoholista, egoista apa egyszerre instabil, jellemgyenge családfő és a rivalizáló fiúk karrierjének kőkemény diktátorvezére (rendőrfőnök vagy birkózóedző), akinek árnyékából a fivérek (plusz a Zsaruk becsülete esetében a kishúg férje) ellentétes tagadás-stratégiák párhuzamos cselekményszálában próbálnak kilépni, míg végül a fináléban egyszerre szabadulnak meg a múlt terhétől és találnak vissza egymás karjába vérgőzben és könnytengerben. Ennek fényében a Könyvelő magányos, autista szuperhőse, aki egyszerre matematikai zseni adószakértő, maffia-szervezeteknek dolgozó pénzmosó specialista és szükség esetén könyörtelen gyilkológép, látszólag távol áll elődeitől – ám az életmű ismeretében a visszatérő flashback-jelenetek első perceitől borítékolható (spoiler:), hogy a kisöccs háttér-figurája nem csak fontos szerephez jut a jelenbeli cselekményben, de maga a párhuzamos szálon dolgozó korporációs bérgyilkos antagonistája. Emellett a kettőjüket összekötő apa (a szakmai zsarnok ezúttal katonai egyenruhában) sötét árnyalakja ismét legyőzendő akadályt jelent a testvéri egymásra találásban – azonban immár megtriplázódik, részben a főhős börtönbeli mentora (lásd Mann Thiefjét), részben a negatív hőst megbízó vállalati nagyvezér, részben pedig a Törvényt képviselő minisztériumi nyomozó idős figurája révén nem a Szerző skizoid portréja, inkább a Rendszerről alkotott képe, amelynek a rendező egyszerre szerető híve, fizetett szolgája és lázadó megváltója.

triple2.jpgNoha saját szűkös műfaji univerzumában mindkét film tisztességgel helyt áll, a Könyvelő hasonlóképp csalódás a korábbi életműhöz képest, mint a Triple 9: nem csupán egyfajta szakítás tanúbizonyságai a személyes látásmóddal, de üresebb, mechanikusabb reprodukciói a választott zsánerkeveréknek, amely korábban inkább ugródeszkaként, mint sorvezetőként szolgált. Mindkét filmben szabályos rendben sorjáznak a fordulatok két karcos akciójelent között, karaktereik egyértelműen polarizáltak és jócskán csereszabatosak (Kate Winslet szláv gengszter-matriárkája épp olyan hibátlanul passzol a kasztráló anyagonoszok népes panoptikumába, mint a Könyvelő szerelmi szálát jelentő cuki kolléganő a megmentésre szoruló "szomszéd lány"-kategóriába), a végkifejlet nagy érzelmi revelációi pedig már-már komikussá laposodnak. Ha a két életmű renitens fivérei filmművész és filmipar kapcsolatát jelképezték, akkor sorsuk a két idei opuszban eltérő módon, de ugyanúgy a konszolidációról vall – amit a (gengszter)drámától való műfaji eltávolodás is jelez a (zsaru)thriller, illetve a szuperhősfilm irányába. Míg Hillcoatnál mindhárman áldozatul esnek az egyetlen közös hatalomba olvadt maffia-rendőrség diktatúrájának (ezáltal a címben használt hatósági kód, a „tripla 9-es” nem egy rendőr, hanem egy rendező halálát fedi), addig O’Connor esetében a korábbi Harcosok klubját felváltotta a kívülálló jelmezében a rendszert szolgáló, szürke Könyvelő.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://szelesvaszon.blog.hu/api/trackback/id/tr7211839553

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.