PREMIER - Doctor Strange

2016.11.01. 23:58

Scott Derrickson, 2016 – amerikai. Szereplők: Benedict Cumberbatch, Chiwetel Ejiofor, Mads Mikkelsen, Tilda Swinton, Rachel McAdams. Írta: Steve Ditko és Stan Lee művéből C. Robert Cargill és Scott Derrickson. Operatőr: Ben Davis. 115 perc. Amerikai bemutató: 2016. november 4. Magyar bemutató: 2016. november 3.

strange01.jpgA szuperhős-eredettörténetek manapság nagyjából olyanok, akár az orális szex a tucatpornókban: egyfajta kényszerű, nyögvenyelős felszopások, amelyek nélkül nem indulhatna el a számtalan variációk monoton sorozatára épülő örömorgia, de közben egyik fél sem élvezi igazán – aki csinálja, annak minden figyelmét leköti, hogy potensre keményítse a franchise-t, akinek csinálják, pontosan tudja, hogy önfeledt élvezet helyett csupán egy előjáték passzív alanya, amelyben kitapogatják és méretet vesznek róla a későbbi sikeres együttműködés jegyében. Egy eredettörténet rég nem a folyamatáról szól, a cselekményváz standardizált, akár egy IKEA-használati utasítás: a revelációkat felváltották a relevanciák, a lényeg minél pontosabban feltérképezni a soron következő szuperhős-alany piaci potenciálját és a hozzá köthető társadalmi jelentésmezőt, elsősorban kiaknázatlan szegmenseket vizslatva. Miközben a lehető legkevésbé szabad frusztrálni a legfőbb felvevőkört jelentő fiatal férfi nézőtábort, az új figurával meg kell szólítani konkrétabb fogyasztócsoportokat is, legyen szó a trash-kultúra renitens örömeit élvezőkről (Deadpool), a Star Wars-bűvölt kocka-táborról (A galaxis őrzői), a mind morcosabb afro-amerikaikról (Luke Cage) vagy akár a girl power mindkét nembeli híveiről (Jessica Jones) – majd végigfuttatni a szokásos algoritmust és kitapasztalni, mennyire kompatibilis az adott karakterrel.

strange02.jpgEnnek alapján az idei aspiránst jelentő Doctor Strange esetében tökéletesen érdektelen, hogy miként lesz az ellenszenves, übermesch agysebészből az emberiség sorsát szívén viselő lézerkezű Gandhi-Gandalf, és hogyan győzi le a jobb hobbi híján világuralomra törő Darth Voldemort-ot. Jóval fontosabb, hogy kinek és miről is szól maga a figura, aki már 1963-as képregény-születése idején több ponton merész szakítás volt a korabeli szuperhős-comics normáival és így első pillantásra ma sem számíthatna heves érdeklődésre az Asztro-Tévé rajongók körén kívül. Kit célozhat meg a Csodastúdió a cumberbitch-ek exponenciálisan növekvő seregén és a kritikátlan Marvel-mániákusok globális táborán kívül egy olyan poros szuperhőssel, aki egyfelől épp emberfeletti vonásaival tagadja meg nézőitől a műfaj fizikai akcióit, villámfényű varázsigék verbalitására váltva (mint ahogy Woody Allen is megmondta: „más dolog egy csípős vezércikk a New York Timesban és más jól odasózni egy baseball-ütővel”), másfelől olyan spirituális üzenetekkel bombázza őket, amiktől még Yoda mester is szivárványszínűt hányna.

strange03.jpgAmikor a 60-es évek nyitányán Steve Ditko rajzolósztár kitalálja magának, majd Stan Lee önjelölt strómanján keresztül feltálalja a korabeli célközönségnek, a jó doktor még szépen illeszkedett a friss Marvel-antihősök egzisztencialista vonulatába Thingtől a Silver Surferig, plusz univerzális magányával, intellektuális felsőbbrendűségével és a keleti spiritualizmus tudattágító csodáival új felvevőpiacra talált a popkultúrára egyre fogékonyabb egyetemi ifjúság körében, akik akkoriban egymás mellé hímezték forradalmi lobogóikra Hihetetlen Hulk és Che Guevara arcmását. A pároldalas történetekben ismeretlen dimenziók és vízióuniverzumok bizarr mesevilágaiban mentőakciókat folytató mágus (akinek hol Ősöreg Mesterét kellett megvédenie gonosz ellenlábasaitól, hol valami bűnös emberi lelket volt kénytelen visszahozni a földi realitások szürke talajára) egyfajta lázadást képviselt a Superman-trend ellen, nem csupán a szellemi teljesítmények piedesztálra emelésével, de azzal a radikális szakítással is, ami az akkortájt divatba jövő realista szuperhős-szemlélet helyébe egy merészen absztrakt hallucináció-orgia felé mutatott kiutat az olvasóknak.

strange04.jpgNem mintha a klasszikus Lee-Ditko történetek különösebb szellemi teljesítményt vártak volna el olvasóiktól, maguk a mesék és szövegeik továbbra sem mozdultak el a 30-as évek matinésorozatainak talajmenti színvonaláról – épp elég volt a sikerükhöz, hogy megtalálták azt a réteget, ami másféle szelekciós elvek mentén választ csillagot a comics nyári egéről, egyfelől a mágiában megtalálva saját emberfelettiség-metaforáját, másfelől az irodalmi igényeket beáldozva a vizuális érdemek kedvéért. Manapság azonban, amikor még Superman hócipője is tele az emberiséggel, a fiatal felnőtt lakosság számára a Harry Potter-széria jelenti a gyermekkor bibliáját és az Álomgyárat szinte kizárólag a hipervizuális élmények attrakciói tartják a felszínen, Dr. Strange korabeli érdemei jócskán belesimulnak az általános elvárásokba: mágikus párbajai young adult-közhelyek, hallucinogén tartalma IMAX-konform, látványvezérlésű non-linearitása norma lett (lásd a szuperhős filmek cselekményidején mind jobban eluralkodó gigantikus káosz-szekvenciákat). A Marvel-stúdió számára épp ezért kínált tuti biztonsági játékot (aki pompásan betöltheti a felnőtt pót-Potter szerepét), ám ugyanakkor egy olyan karaktert jelent, aki máshol is rá tud csatlakozni a nagyközönségre, sőt némi kortárs társadalmi relevancia is lapul bűvészdobozában.

strange05.jpgScott Derrickson kiválasztása a rendezői szerepre (aki eleddig főként a horrorműfaj keresztény értelmezésével szerzett erősen vitatható érdemeket a kortárs tömegfilmben) világosan jelzi, hogy a hangsúly ezúttal az eredettörténet megváltás-jellegére kerül. Többé-kevésbé minden szuperhős átmegy ezen a fázison Peter Parker „nagy hatalom nagy felelősség”-felismerésétől Wolverine magányos farkasának csatlakozásáig az X-falkához, Doctor Strange azonban konkrétan attól alakul emberfeletti képességű hérosszá, hogy hátrahagyja az anyagi világ csalfa csábításait, önnön belső értékei felé fordul és olvasójegyet szerez a tibeti Édesvíz-kiadó könyvtárába. Batman és a Vasember jelmez-vezérelt kétlakiságával szemben neki végig kell mennie egy úton, hátra kell hagynia korábbi luxuséletét és megtagadni eddigi értékrendjét, alázattal és nyitottsággal fordulva egy kevésbé örömelv-vezérelt, sőt önmegtartóztató lét felé saját testi-lelki túlélése érdekében – hasonlóan az Amikor megállt a Föld űrbéli megváltója által kijelölt kényszerprogramhoz az egész emberiség számára. Derrickson otthonosan mozog ebben az üdvösség-narratívában és rutinos pályaudvari hittérítőként azzal is tökéletesen tisztában van, kiket kell elsősorban megcéloznia a siker érdekében, főleg mivel az utóbbi években depresszió-, alkohol- és öngyilkossági statisztikák sora jelzi nyilvánvaló sebezhetőségüket, társadalmi instabilitásukat és növekvő elégedetlenségüket.

strange06.jpgA Doctor Strange friss célkeresztjébe került társadalmi csoport az a fehér, középkorú férfinépesség, amelynek tagjai (a kötelező midlife-crisis mellett) növekvő mennyiségben kénytelenek megtapasztalni a totális talajvesztés szüleik számára ismeretlen élményét: amikor kizuhanva a saját biztonsági zónából újra kell értelmezni az életet. Mindazok, akik számára a munka nem csak az anyagi függetlenség biztos érzését kínálta, de a jól végzett hivatás önértékelési fundamentumát is („Én DOKTOR Strange vagyok!”), egyfajta mániát, ami szuperférfi-érzéssel jutalmaz a belefektetett energiákért és a beáldozott emberi kapcsolatokért – hogy aztán az elvesztésével ott találják magukat üres kézzel egy hídkorláton. Mindazok, akik többé nem bíznak saját demokratikusan megválasztott vezetőikben, mert azokat is ugyanolyan sötét erők tartják hatalmon és hangzatos frázisaik mögött tehetetlenek a lakáselárverezések, gyárbezárások hétköznapi realitásaival szemben. Egyszóval nagyjából azok, akik manapság Donald Trump-ra (Brexitre, szögesdrótra) voksolnak intelligencia-hányadostól, társadalmi helyzettől és szuvas fogak számától függetlenül, pusztán azért, mert egy hiperagresszív, gyorsnak és hatékonynak tűnő sikerstratégiát ígér nekik az elveszett múlt visszaállítására, ahelyett, hogy szembe kelljen nézniük a jelen helyzet elkerülhetetlen kompromisszumaival, és a jövőbeli szükségszerű változtatásokkal – amiket ráadásul sokkal nehezebben viselnek mind fiatalabb sorstársaiknál, mind a nélkülözést közelebbről ismerő kisebbségeknél.

strange07.jpgNem véletlen hát, hogy szemben az alapképregénnyel és korábbi adaptációival, az idei Doctor Strange-ben kiemelt szerepet kap a szakmai átképzés lelki/szellemi akadályainak legyűrése (amelyre a Ditko-féle eredet-comics alig három panelt pazarolt) és a sorsjobbító tibeti Legfőbb Varázslót sem holmi mendemondák vagy misztikus víziók (mint az 1978-as tévéverzióban) sodorják útjába, hanem egy megváltódott, öngyógyító férfisorstárs igazítja útba (a kínai piac érdekében Nepálba áthelyezett) Kamar-taj felé. Derricksonnál ez az öngyógyítás nem a tudományos-technikai gondolkodásmód műtéti beavatkozásait jelenti, hiszen remegő kezei épp ettől fosztják meg a főhőst – a valódi kezelés a vereség elfogadása és produktív feldolgozása, a kompromisszumok stratégiája a kontrollmánia helyett, a lelki hozzáállás megváltoztatása: Strange keserű kijelentése („Én vagyok az egyetlen, aki megműthetném magam”) az üdvözülés jelszavává válik, amint rádöbben, hogy ehhez az operációhoz a lelkébe kell szikét vágni, és a műtőasztalon haldokló fizikai test helyett az asztráltest a valódi korrekció helyszíne. Szemben a közelmúlt Marvel-eredet-történeteinek nagyarcú egobajnokaival (a Galaxis őrzőinek Quilljétől az Ant-Man főhőséig), akiknél a csapatjáték előnyeinek felismerése bőven elég volt az üdvösséghez, Dr. Strange az önirónikus pillanatok ellenére is egy Jedi-lovag szerzetesi alázatával fogadja el saját új korlátait: ahogy a záróképen felcsatolja az órát remegő kezére, abba belesűrűsödik az egész Derrickson-film tanulsága a szükségszerű továbblépésről és az együtt haladásról a könyörtelen idővel, minden kudarc ellenére.

strangemeds.jpgMert ebben a Marvel-filmben az antagonista igazi ellenfele nem a Jóság, a Szeretet vagy a Demokrácia, hanem az a kibaszott Haladás, amit a szüntelenül zakatoló idő jelképez: az Idő, ami Kaecilius sötét mágusa szemében „mindent megöl” és „sértés az emberiségre nézve”. A főgonosz célja ezúttal vérbeli konzervatív vezetőhöz illőn a dicső múlt konzerválása, egy olyan állapot rekonstruálása, amely képes megóvni a világot az alapvető változásoktól az állandóság paradicsomi illúziójába zárva. Ezt a kártékony illúziót kell kiirtania magából az újjászülető főhősnek és saját fegyverét a Sötét Dimenzió ellen fordítva ezzel az illúzióval képes alkuba kényszeríteni Dormammu overlordját (kissé átrajzolva a Ditko-képregény alaptörténetét, ahol a hasonszőrű alku alapját a közös ellenséggel szembeni összefogás jelentette) – és pont a rugalmasságnak és adaptációs képességnek a hiánya az, amiért a fegyvertársat jelentő Mordo szembefordul vele, hogy elinduljon az alapcomicsban betöltött főgonosz-szerepkör felé vezető úton. Legyen az alapja bármilyen ideológia, képviseljék jóságos vagy gonosz karakterek, az eszményekhez való merev ragaszkodás destruktív színezetet kap Derricksonnál: hiába veti be ez a film is egy határozott fehér vezetőnő és egy rendíthetetlen fekete harcos pozitív párosának figuráját a konzervatív terror fenyegetése ellen (lásd a harmadik Purge film politikai disztópiáját vagy az idei Hét mesterlövész végső leszámolását a templomban), a két szellemi vezéralak ezúttal nem leegyszerűsített szemléltető-ábra a demokrata párt szolgálatában, inkább a politikai hatalomról szóló naiv elképzelések kritikája egy olyan célközönség számára, amelynek magában kellene megoldásokat találnia a rászakadt társadalmi problémákra, ahelyett hogy tévéképernyőkön bohóckodó mindennemű kirakatbabáktól várja őket.

strangeutso.jpgAzoknak pedig, akiket eredendően hidegen hagy a Doctor Strange-opusz ezévi Marvel-újítását jelentő spiritualitás nemes többlettartalma és a mögötte húzódó politikai üzenet, megtalálhatják a maguk megváltását abban a rendhagyó látványvilágban, amely közvetve éppen ennek a szuperhős-transzcendenciának köszönhető. Derrickson filmjében a kaland és pusztulás IMAX-vásznakra komponált képei örömteli (bár az Eredet után újdonságszámba menőnek aligha nevezhető) formabontást jelentenek az elmúlt évek mechanikus metropolisz-rombolásaihoz képest, ahol az egyetlen különbséget az jelentette, hogy éppen óriásrobot, űrbeli óriásszörny vagy óriásdémon gyalulja fölid New York, Chicago vagy London belvárosát. A Tükördimenzióba helyezett akciószekvenciák, ahol geometriai fraktálokba hajtogatott városképekben üldözik egymást a szuperszereplők vagy a főhős röpke kiruccanásai a spirituál-univerzumok escher-i látványcsodáiba a narratív szempontok markáns mellőzésével immár olyan absztrakt vizuális terekbe repítik a nézőt, amelyek a kísérleti filmek mesevilágával határosak, legyen szó a 2001: Űrodüsszeia csillagkapu-szekvenciájának nonfiguratív tripje vagy a Dali-féle bizarr szürrealizmus megidézésről. A Steve Ditko-féle pszichedelikus képregénykockák logikus IMAX-fejleményét jelentő elvont látványattrakciók ezúttal még arra is képesek, hogy indokolttá tegyék a térhatású vetítéseket – ha van egyáltalán szuperhős-film, amiért érdemes a 3D-előadásra jegyet váltani, az kétségtelenül az idei Doctor Strange. Elvégre pusztán ezek a jelenetek megértetik velünk, miért is tök felesleges egy Marvel-filmet az egyetlen metauniverzumban összetalálkozó karaktervilág, az egymásba ágyazódó drámai történetek vagy a komplex konfliktushálók jobbára piacvezérelt, hazug illúziói miatt megnézni, netán bármiféle reflexiókkal igazolni többnyire rögbuta meséik létjogosultságát – mikor az egyetlen értékelhető érdemük csak akkor fénylik fel a vásznon, ha történetjelmezektől megfosztott képsoraikkal képesek a vegytiszta látványélvezet érzéki élményén át összeölelkezni a nézőjükkel.

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://szelesvaszon.blog.hu/api/trackback/id/tr6611923191

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.