FILM/KÖNYV - Carol

2016.02.14. 22:22

Todd Haynes, 2015 – amerikai. Szereplők: Rooney Mara, Cate Blanchett, Kyle Chandler, Sara Paulson. Írta: Patricia Highsmith művéből Todd Haynes és Phyllis Nagy. Operatőr: Edward Lachman. 118 perc. Amerikai bemutató: 2016. január 15. Magyar bemutató: 2016. február 11.

carol0b.jpgMíg a brit bűnügyi irodalom világhírű szerzői közt jóformán több nő akad, mint férfi, az amerikai kolléganők teljesen eltűnnek a hard-boiled sikátormesék árnyékában, noha legalább olyan színvonalas (sőt izgalmasabb) életművet hagytak maguk után, mint Agatha Christie és Dorothy L. Sayers könyvtárszobai detektívtörténetei, P.D. James sebészi pontosságú Dalgliesh-krimisorozata vagy Ruth Rendell tekintélyes Wexford felügyelő regényei. Szemben a nagyobb részt hagyományos krimikben utazó angol írónőkkel, az amerikaiak inkább a suspense és noir-történetek pionírjai voltak, különös tekintettel az 50-es évek aranykorának Margaret Millar-Charlotte Armstrong-Dorothy B. Hughes mesterhármasára, valamint a műfaj örökös uralkodónőjére, Patricia Highsmithre. A tehetséges Ms. Highsmithnél jobban máig egyetlen thriller-írónő sem képes mélyebbre pillantani a bűntudat, szorongás és tudathasadás sötét áramlataiból táplálkozó feneketlen bűnörvénybe – legyenek főhősei szociopata gazfickók (a Ripley-széria), saját lelkiismeret-furdalásuk elől (is) menekülő kisemberek (Két idegen a vonaton, Balek, Huhog a bagoly) vagy gyilkosságig jutó megszállott férjek (Mélyvíz, Kétarcú január, The Glass Cell).

carol1.jpgMint e rövid listából is kitűnik, írónő létére Pat Highsmith hősei rendre férfiak voltak, ami önmagában még nem ment ritkaságszámba a korabeli noir femme autuer-jei körében, lásd Hughes bravúros paranoia-regényeit (Ride the Pink Horse, In a Lonely Place, The Expendable Man) vagy Vera Caspary hőseit a sorozatgyilkos neje után nyomozó férjtől (Bedelia) a nekrofil szerelemre lobbant new yorki rendőrhadnagyig (Laura). Highsmith esetében azonban a nemválasztást távolról sem piaci szempont vagy az egzotikum varázsa motiválta: mélyen vallomásos regényei egy női testbe zárt férfi szüntelen szenvedését fordítják a bűnzsánerek nyelvére. Noha fiatal éveiben a leszbikus Highsmith számos tartósabb kapcsolatot és alkalmi szexpartnert köszönhetett vonzó külsejének és kimagasló szellemi képességeiből fakadó varázserejének, mind a konzervatív korszellem, mind választott vágytárgyai megfosztották a harmonikus, teljességében megélt szerelmi kapcsolat lehetőségétől, miközben „erkölcstelen kicsapongásai” folyamatos bűntudattal gyötörték, ráadásul nemegyszer komolyabb következményekkel jártak (egyik elhagyott szeretője például nem sokkal később öngyilkosságot követett el). Démonai rendre visszaköszönnek férfibőrbe fércelt alteregóinál: bűncsapdákba szorult hősei kínzó identitásválságtól szenvednek (lásd a Balek, a Game for Living vagy a Kétarcú január hőspárosait), éteri álomnők birtoklásáért küzdenek (akár kívülállóként, mint a This Sweet Sickness-ben, akár férjként, mint a The Glass Cell-ben) vagy épp egy másik férfi testébe bújva teljesítik be vágyaikat (A tehetséges Mr. Ripley címszereplőjétől a Két idegen a vonaton két „cseregyilkosáig”). Ennek a makacs ragaszkodásnak fényében különös jelentőségű, hogy pályafutása egyetlen olyan műve, ami kizárólagosan női főhősre épít és mentes mindennemű bűnügyi konfliktustól konkrét önéletrajzi regény: a maga idején Claire Morgan álnéven megjelentetett The Price of Salt valós eseményekből merített lapjain Highsmith már pályája legelején megfogalmazta leszbikus szerelmi életének minden kétségét, gyötrelmét és csapdáját, egyfajta kulcsregényt kínálva nemcsak életéhez, de későbbi bűnügyi munkásságához is, amelynek visszatérő motívumait szinte katalógusként tartalmazza a debütregény.

carol1b.jpgNoha a lexikonok szerint Highsmith a Két idegen a vonaton 1950-es regényével kezdte pályáját, a The Price of Salt korábban megszületett (egyetlen lázbeteg karácsonyi szünet alatt 1948 decemberében), csupán a többszöri átírások és a problémás kiadás miatt csúszott a második helyre, hogy majdnam 30 év múltán foglalja el helyét az életműben, amikor az 1990-es brit újrakiadás immár Carol címen és Highsmith saját neve alatt jelentette meg (a szerzőnő beismerő utószavával, ami a magyar kiadás végén is olvasható). A leszbikus szerelmi történet 1952-ben döbbenetesen újszerűnek számított pusztán azzal, hogy a korabeli meleg-regényekkel ellentétben nem büntette hősnőit tébollyal, halállal vagy konszolidált házassággal – maradéktalan happy endje Highsmith későbbi bűnügyi műveitől is merőben eltér, ahol a jó többnyire méltó büntetését, a rossz méltó jutalmát nyeri el. A Carol ettől eltekintve szinte minden tekintetben illeszkedik a suspense-életműbe, motívumai és fordulatai egyfajta proto-bűnregénnyé álnak össze, ahol a gyilkosságok megfelelője a regény derekán bekövetkező homoszexuális nász a waterloo-i hotelszobában, a hősöket terrorizáló nyomozóalak ezúttal a válóperhez felbérelt lehallgató-készülékes hálószoba-detektív, a büntetés pedig nem börtön vagy halál, hanem a gyermek elvesztése. Túl azon, hogy Highmsith kriminalizálva ábrázolja a leszbikus szerelmet (híven a korabeli közhangulathoz), hősnőjét is felruházza a noir-regények bűnbe csábult és bűntudattól instabillá váló kisember-tetteseinek vonásaival. Az áruházi játékosztályon megpillantott elegáns kertvárosi háziasszony, Carol nem csupán egy első látásra lángra lobbant megszállott szerelem vágytárgya a szürke (és heteroszexuális!) hősnő, Therese számára, price_of_salt-2.jpgde olyan katalizátor is, ami szembesíti saját kívülállóságával, kiszakítja a társadalom szövetéből, majd homlokegyenest szembefordítja törvényeivel – szimpla voyeurből előbb menekülő szerelmes, majd családromboló lesz (utóbbi némi tudatalatti szándékossággal, amikor a perdöntő bizonyítékot jelentő szerelmes levelet ott felejti az áruló jelek után kutató férj számára). Carol hamisítatlan femme fatale a regény történetében, távoli, hűvös és kiismerhetetlen, akit vagyona, származása és korábbi leszbikus viszonya(i) olyan hatalommal ruháznak fel, ami ellen teljesen védtelen a hősnő, kapcsolatuk még a kölcsönösség legintimebb pillanataitól sem válik egyenrangúvá („Ismerve téged, tudtam, milyen könnyű lesz… nem volt tisztességes veled szemben” – jelenti ki a csábító első szeretkezésük reggelén). Highsmith saját bimbózó szerelmi életének két meghatározó alakját, a Bloomingsdale eladójaként megpillantott Katheleen Sennt (akinél csupán a leskelődésig jutott, majd nem sokkal később a kertvárosi családanya végzett magával a garázsban még a regény megjelenése előtt) és a nagy ifjúkori szerelmét jelentő Virginia Catherwood nagyvilági leszbikus méhkirálynőjét (akitől hasonló lehallgatás után perelte el férje közös gyermeküket) gyúrta össze számos későbbi nőalakja felmenőjébe a Remegő szívvel Lotte-jétől a The Glass Cell feleségfigurájáig – egy olyan ragyogó, napmesszi álomnővé, aki nélkül örök árnyékban élne, ám aki mellett örök árnyéknak érzi magát.

carolkiss.jpgTodd Haynes korai, renitens queer-filmjeit (a Barbie-babákkal eljátszott Superstar: Karen Carpenter sztoritól a Poison  brutál kisfilmhármasán át a Velvet Goldmine rendhagyó rock biopic-jéig) az ezredforduló óta felváltották a halk szavú, 50-es évekbeli női melodrámák (Távol a mennyországtól, Mildred Pierce), leszbikus témájával/hőseivel a Carol óvatos visszatérést jelent a színpompás álomgyári adaptációk mesevilágából a független melegfilmek intimebb szerzői alkotásaihoz. A női homoszexualitás biztonsági sávja egyaránt kínál a saját meleg identitását újra központi témává emelő hollywoodi szerzőnek személyesebb terepet és lehetőséget a közvetlenebb önkifejezésre, valamint nagyobb (akár multiplex-)közönséget filmjének, akik a szépséges álomgyári színésznők csodásan fényképezett románcát nézve feltehetőleg fogékonyabbak lesznek a társadalmi kirekesztettség és a szexuális előítéletek kritikájára, mintha flitteres glam-rockfiúk vagy tetkós börtönlakók tálalásában látnák. Ugyanakkor a Highsmith-adaptáció tényéből felvetődik a kérdés: vajon mennyit ad vissza egy férfiakhoz vonzódó férfirendező egy nőkhöz vonzódó női író önéletrajzi hevületű szerelmi regényéből, felszínre hozza-e az alapsztori sötét mélységeit vagy megragad az üvegbura csillogásánál (mint azt friss példáknál maradva a Brooklyn vagy A dán lány tette)? Tavalyelőtti James M. Cain tévéfeldolgozásához hasonlóan Haynes és a (Highsmith-t személyesen ismerő) forgatókönyvírónő, Phyllis Nagy alapvetően érintetlenül hagyták a regény cselekményét, követve az írónő illusztris francia bűn-adaptátorainak példáját a A bagoly kiáltása Chabroljától a Mély vizek Devillején át a Ragyogó napfény Clementjéig (akik legfeljebb a végkifejletben tértek el az alapműtől), ami arra utalhat, hogy a rendező épp azért szemelte ki magának a művet, mert pontosan illeszkedik személyes mondanivalójához – ám a végeredmény tanúbizonysága szerint ez a mondanivaló megrekedt a burkolt társadalomkritikai szinten, és ami igazán izgalmas és megrendítő volt a The Price of Salt lapjain, az a filmverzióban a szemnek láthatatlan maradt.

carol3.jpgHaynes álomgyári olvasata nagyrészt jól magyarázható okokból tér el a regénytől, és csupán egy pontot méltatlan hozzá (a könyvből teljesen hiányzó válóperes megbeszélés didaktikus nagymonológja döbbenetesen hiteltelenül hangzik Carol szájából, mintha meg kéne magyaráznia a legfőbb támadási felületet jelentő anyai lemondást a publikumnak). A 2015-ös Carol a mai PC-világban már nem engedheti meg magának a címszereplőnő predátor-vonásait, az éteri szépségű Cate Blanchett tündeleszbikusa híján van regényeredetije minden hidegségének, szeszélyének és destruktivitásának – még az öntörvényű felelőtlenségét felvillantó egyetlen mondatát („Tudod te, mit csinálsz [azzal a lánnyal]?” – „Nem. De sosem tudtam.”) is olyan hepburni bájmosollyal mondja ki, ami a legszőrösebb kisgazda-szívet is simára perzselné. Hasonlóan kedvezőbb elbánásban részesül a férj és a vőlegény – eredetileg sokkal ellenszenvesebb – alakja is, Highsmith egyetemes mizantrópiája és az a klinikai szenvtelenség, amivel figurái gyarlóságait boncolgatja, a mai felvilágosult (fesztivál)közönség körében szalonképtelennek bizonyulna – kirekesztő szemlélettel elmesélni egy kirekesztésről szóló filmet manapság nagyobb merészségnek számít Hollywoodban, mint az 50-es években filmre vinni a mostani ágyjelenetet. Mindezek persze csak a legelszántabb Highsmith-rajongóknál tehetnék feketelistára Haynes-t - a film ezekkel a finomításokkal együtt is híven ábrázolja azt a fojtogató világot, amiből Therese kiutat keres egyrészt kétségbeesett szerelme, másrészt művészi ambíciói (a regényben színházi díszlettervező, a filmben fényképész) révén. Ahol az adaptáció értéke tényleg csorbul, az csupán részben köszönhető homoszexuális szerelem ellentmondásos ábrázolását elkerülő óvatoskodásnak, legalább ennyire felelős érte az az idegenkedés, amit a hagyományos tömegfilm világa a passzív, erejüktől fosztott főhősök iránt érez. Míg a regényben Therese az első laptól az utolsóig kiszolgáltatott bábja a Carol iránt érzett kontrolálhatatlan vágynak (erőtlen szakítási kísérletét is pusztán érzelmi zsarolás vezérli), addig a Haynes-film konkrétan kimondatja vele tehetetlensége kritikáját („Hogy is tudhatnám, mit akarok én, ha mindenre igent mondok neked”), és az utolsó jelenetekre hagyományos, kétoldalú románcot farag a kapcsolatból. Ettől a leheletnyi változtatástól pedig billen a kényes egyensúly és megcsúszik az egész felépítmény: a regény máig változatlan erejét épp általános érvényű üzenetétnek köszöneti, miszerint a vak szerelem minden genderverzióban megteremti a maga hierarchiáját. A közelmúltban több leszbikus szexfilm-remekmű is ki merte mondani ezt a kíméletlen állítást (méghozzá megőrizva a történet romantikus vonásait), akár az alárendelt viszony tudatos felvállalásában mutatva kiutat (Duke of Burundy), akár a magányt kisebbik rossznak elkönyvelő fájdalmas szakításban (Wasteland) - Haynes Carolja mind alapművéhez, mind kortársaihoz képest a szalonképességre szavaz, szerzője inkább az elbűvölő fotóesztétikum és a csendes konszolidáció kombinációjában látja saját jövőjét az Álomgyárban.

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://szelesvaszon.blog.hu/api/trackback/id/tr518382110

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása