PREMIER - Gravity

2013.09.29. 03:13

Alfonso Cuarón, 2013 - amerikai. Szereplők: Sandra Bullock, George Clooney, Ed Harris (hang)Írta: Alfonso és Jonas CuarónOperatőr: Emmanuel Lubezki. 90 perc. Amerikai bemutató: 2013. október 4. Magyar bemutató: 2013. október 3.

gravity-poster04.jpgA science-fiction széles tematikai spektrumából talán a legtisztább szubzsánernek az űrfilm számít, nem véletlenül vonzotta az űrhajók, űrbázisok steril, lecsupaszított közege szerzői filmesek seregét a műfajhoz Kubricktól Danny Boyleig, Fritz Langtól Tarkovszkijig. Miként a fizikai törvények által szigorúan meghatározott világban mozgó asztronauták, a kozmoszban a filmművészek is igen merev szabályok közt kénytelenek érvényesülni, szemben egy százarcú időutazós filmmel vagy disztópiával: küldetésük egy olyan űrt megtölteni tartalommal, ahol a csapongó fantáziát szoros talajközelben tartja a tudományos hitelesség gravitációja. Alfonso Cuarón második sci-fije meg sem próbál ravasz kompromisszumokat kötni az űrfilm zsánerével, az Apollo 13 vagy a Hold pályáját követve egy rögrealista és vegytiszta zsáneropuszt kerekít, amelyben az anyaműfaj mellett mégis jól megfér a thriller és (melo)dráma.

 gravity01.jpgAz elmúlt pár évben reneszánszát élő tiszta science-fiction a sok csillogó effektfieszta után újra felkínálta az erős műfaji metaforák színes kaleidoszkópját az önkifejezésben (is) gondolkodó, újgenerációs filmeseknek. Számos sci-fi motívum került a közelmúltban új fénytörésbe, robot mesélt az időskor problematikájáról (Robot és Frank), klón a vérfertőző vágyakról (Womb), időgép a drónokról (Forráskód), a kortárs problémákhoz mind szívesebben válogatnak a nagy hagyományú műfaj kortárs eszköztárából az ezredfordulós szerzők. Ennek a kreatív újrahasznosításnak egyik kevésbé nyilvánvaló példája lett a gravitáció, ami elsősorban csak tudományos szabályként kap szerepet a sci-fik fantasztikumában, a közelmúltban azonban legalább két alkalommal is központi metaforává vált – elgondolkodtató módon mindkétszer Latin-Amerikából származó filmrendező kezében. Míg azonban Juan Diego Solanas argentin filmes Upside Down című romantikus sci-fijének „kettős gravitációjú” mesevilágában (ahol két, közös pályán keringő ikerbolygó határzónájában egyformán érvényesül mindkét égitest tömegvonzása) a gravitáció a társadalmi szegregáció jelképévé válik, egy kortárs kasztrendszerévé, ahol mindenkit röghöz köt a világ, amelybe beleszületik – addig a mexikói Cuarón Gravitációja inkább az emberi lélekben és az interperszonális kapcsolatokban fejti ki hatását.

 gravity02.jpgA mindössze kétszereplős történet egy űrbeli kutatóállomás (fel)javításán munkálkodó vegyespárosról szól, akiket a külső munkavégzés során egy megsemmisült műhold törmelékei megfosztanak társaiktól és járművüktől – mindössze pár órájuk marad, hogy a semmin keresztül eljussanak a túlélést és visszautat jelentő, közeli MIR-állomásra. A civil kutatónő és a rutinos űrveterán 600 kilométerre a bolygófelszíntől nem csak az oxigén- és hajtóanyag-hiánnyal fut halálos versenyt, de a fináléig tűzzel, vízzel, levegővel is meg kell küzdeniük, hogy földet érhessenek. Cuarón nem romantikus összemelegedést, inkább feszült „menekülő ember”-thrillert helyez az atmoszférán túlra, a precízen adagolt és szakavatottan kibontott veszélyhelyzetek végig markukban tartják a nézőt (miközben sci-fihez méltón a felmerülő problémák rendre tudományos megközelítést kapnak az orosz szonda navigálásától a főgonoszt jelentő Kessler-szindrómáig) – a tét mégis inkább a drámai megváltástörténeté, mintsem a kalandos (meg)menekülésé. Neves író-rendezőnk persze most sem állja meg, hogy bele ne szúrjon a történetbe néhány hivalkodó momentumot az emberiség nagy közös összetartozásáról (mint az orosz szentkép és a kínai buddha-szobrocska párhuzama, vagy a rádióamatőr-jelenet „mondj egy imát értem” monológja), de műve az Ember gyermekének humanista pátoszfilmjével ellentétben inkább az egyéni újrakezdés drámájává válik, egészen a kínosan hatásvadász evolúciós záróképig az egyed és faj fejlődésének összecsengetésével  (lásd még: Az élet fája). Szerencsére a metaforikus alapgondolat egyszerűsége ellenére is árnyalt és igen hatásos, amit eredetileg Ray Bradbury Kaleidoszkóp című novellája vetett fel (legismertebb filmes megidézése pedig Carpenter zseniális Sötét csillagának fináléja): az űrhajórobbanástól szétrepülő asztronauták számára a súlytalan sodródás a kozmoszban egyenlő az elidegenedéssel, a kiszakadással az emberi társadalom vonzásköréből – az élet csupán a Föld gravitációjába visszatérve nyeri el értelmét, még akkor is, ha túlélés helyett egy hulló csillag sorsa vár ránk az atmoszférában.

gravity03.jpgA kezdőfeliratok szerint: „A világűrben nincs hang, nincs légnyomás, nincs oxigén – az űrben nem lehetséges az Élet.” Cuarón számára az Élet ezúttal kisbetűs szó, és a legfőbb alapfeltétele nem a lélegzés, hanem a kapcsolatok tömegvonzása: a gravitáció, amelynek lényege azonos a szeretetével – két test önkéntelen vonzalma egymás iránt. Solanas ikerbolygós disztópiájában Rómeónak saját gettója gravitációját kell legyőznie, hogy egyfajta társadalmi felemelkedés révén eljuthasson a felső tízezer álomvilágába (lásd még: Elysium), Júliája a karrier és érvényesülés Édenkertjének nevét viseli. A mexikói filmművész gravitáció-értelmezése ezzel ellentétes, a hagyományos newtoni modell helyett (miszerint maguk a testek Tömegükkel fejtik ki a vonzerőt egymásra) inkább a Teret állítja középpontba, Einstein elméletét követve. Főhősnője már a földi életben is súlytalanná, tehetetlenné vált kislánya halálát követően, a személyes tragédia szüntelen, céltalan (és magányos) mozgásokra korlátozta napi életét – az érzelmek természetes gravitációjától távol, az élettelen űrben kell újra megtalálnia a visszautat a társadalomba, konkrétan el kell jutnia arra a (magasság)pontra a térben, ahol a régóta tartó tehetetlen mozgás irányt és célt kap, teste megindulhat az új élet felé. Nem a rutinból megírt párbeszédek vagy az átlagos színészi teljesítmény, inkább ez a precíz gravitációs metafora teremt ebből a fizikai kalandtúrából megrázó érzelmi zarándokutat: Cuarón nem erőlteti ránk, mint imádott gyermekmotívumait (lásd a hivalkodó magzatpóz-képsorokat), egyszerűen hagyja magától működni egy logikusan végiggondolt űrtörténet kereteiben.

gravitybullock.jpgA személyes gyászmunka sci-fiben történő reflektálása ha nem is példa nélküli a műfaj történetében (Solaris), azért manapság jócskán kivételszámba megy, drámai hatóerejét pedig csak növeli az a minimalista látványorgia, amivel Cuarón feltálalja az IMAX-közönségnek. Míg az Ember gyermekénél a kézikamerás híradórealizmus segítségével kívánta kartávolságba hozni nézőihez a közeljövő disztópiáját, ezúttal a legkorszerűbb térhatású technika és lenyűgöző effektek eszköztárával próbálja elérni a maximális befogadói azonosulást a film világával. Erőteljes formai megoldásai az űrfelvételek akár tízperces beállításaitól a steril kék-fehér színvilágon át a néma (vagy csupán kísérőzenére redukált) akciójelenetekig egyszerre kínálnak lenyűgöző érzéki élményt és fosztják meg a nézőt a szélesvásznon megszokott, elvárt ingerbőségtől – mintha csak valóban légüres térben mozogna. Kétségtelen tömegfilmes erényei mellett a Gravitáció kiválóan szemlélteti azt a műfaji kettősséget, amit a science-fiction már nevével is jelez: tematikailag olyan közel kerül a tudományos hitelességhez, hogy a történet gyakorlatilag kilép a fantasztikum vonzásköréből, miközben látványélmény terén Mátrixot, Avatárt felülmúló csodát kínál, beszippantva közönségét egy földönkívüli mesevilágba.

A bejegyzés trackback címe:

https://szelesvaszon.blog.hu/api/trackback/id/tr535538848

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása