Richard Linklater, 2014 – francia. Szereplők: Ellar Coltrane, Patricia Arquette, Ethan Hawke, Lorelei Linklater. Írta: Richard Linklater. Operatőr: Lee Daniels, Shane F. Kelly. 164 perc. US bemutató: 2014. július 11. Magyar bemutató: 2014. szeptember 18.

Cseppet sem meglepő, hogy a filmes új-hullámok mindig is vonzódtak a coming-of-age műfajához, leplezetlen empátiával és önreflexióval tekintve tizenéves főhőseikre, akik éppen úgy lázadnak az atyai szó, mint krónikásaik a papa mozija ellen. Arra azonban csak a merész kevesek vállalkoztak a nagy rebellisek közül, hogy a legendás záróképek után is nyomon kövessék alteregóikat az évtizedeken átívelő konszolidációs folyamatban - határtalan tengerparttól fullasztó családi fészekig (Antoine Doinel 1959-79), gépfegyveres iskolai terroristától a Thatcher-kormány Frankenstein-monstrumáig (Mick Travis, 1968-85) vagy akár utolsó mozielőadástól a Dallas-paródiáig (Duane Jackson, 1951-84). Miközben a nagy generáció derékhada adós maradt az idős Törless történetével, a "NagyApu"-trilógiával, Fekete Péter és Oláh János kapuzárási pánikjával, a 80-as években induló hollywood-i brat pack ismét elővette a szerzői sublótból a fejlődésmeséket, immár tinikomédiák formájában, amelyek kultikus éldarabjai egyazon dramaturgiai truvájjal hangsúlyozták: a kamaszkor vége immár nem a függetlenség nyitánya, inkább a szabadság röpke és tünékeny pillanata, egy utolsó felszabadult tombolás a nagypályák előtt. A Nulladik óra, a Meglógtam a Ferrarival, vagy a Bébiszitter kalandjai egyetlen kavargó félnap története, sűrített beavatás-sztorik amerikai graffitijei, a vagány kalandok cukormáza alatt kesernyés szembesülések sorozatával.

Ennek a trendnek első számú új-hullámos auteurjeként indult az a Richard Linklater, aki 1990 és 1996 között rögtön egy egész trilógiát szentelt az ártatlanság végét jelölő félnap-meséknek (Henyék, Tökéletlen idők, Naplopók), hogy azután rendre visszatérjen a rendhagyó időkezelés és az elkerülhetetlen öregedés szerzői párosításához: a 18 évet felölelő Mielőtt-trilógiában, az Élet nyomában álomrajzfilmjében, majd pedig a folyamat idei csúcspontját jelentő Boyhood-ban, ami immár nem egyetlen sorsfordító éjjelt/nappalt tömörít másfél órába, hanem 12 évnyi serdülést 164 percbe. A 2002 és 2013 között rögzített Sráckor fiktív fiúhőse, Mason (szülei és nővérkéje társaságában) a kamera előtt járja végig azt az életszakaszt, amely során álmodozó kisiskolásból főiskolás művészlélekké válik, minden egyes esztendőből nagyjából egy tekercsnyi epizód keretében. Ezek a mikrotörténetek hol egy Linklater-féle félnapot, hol akár egy egész hetet sűrítenek 10-15 percbe, minden látványos stílbravúr nélkül dokumentálva az eseményeket. Skálájuk a hétköznapi életképsorozattól (2009: egy nap az új városban, 2012: éjszakai kiruccanás Austinban) a családi ünnepnapok fordulatain át (2004: apa hazajött Alaszkából; 2010: a 15. szülinap puskával és bibliával) egészen a családi tragédiákig (2007: szökés a brutális mostohaapától) terjed. Akárcsak kísérletező kedvű brit pályatársa, Michael Winterbottom 2012-es rokonfilmjében, a csendes szépségű Everyday-ben (ami egy ötéves börtönbüntetés hatástörténetét követi végig évente egy-egy családi beszélő epizódján keresztül), Linklater megnyerő alázattal tartózkodik minden alkotói manírtól, filmjét szinte a dokumentumfilmek esetlegességével alárendelve az alapkoncepciónak – mintha csak valóban évente pár napra bekukkantana a kiszemelt famíliához. Torokszorító egybeesés, hogy a Sráckor és az Everyday történetében egyaránt az Apa hiányához kötődik ez az elliptikus szerkesztésmód: a filmek kisfiúi épp úgy csak kurta, kiragadott pillanatokra látnak be a vasárnapi/sittes apuka életébe, akár a nézők a szerző történetébe.

Szemben a Mielőtt-trilógia nagy mérföldköveivel (találkozás-összeállás-széthullás), a tolsztoji ihletésű Sráckorban az Idő és nem az Élet kapja a főszerepet, a folyamatos változás, formálódás szinte észrevétlen csordogálása szegezi székéhez a közönséget, nem pedig a drámai csomópontok: ahogy Mason graffiti-festőből utcai fotóművésszé érik, ahogy a kalandor, életművész édesapa egyre szűkebbre szabja saját mozgásterét, ahogy az édesanya tanári pályafutása minden lépésével közelebb kerül az önállósághoz és egyedülléthez. Linklater nem érzékelteti az idő múlását formai/technikai változásokkal (rendületlenül kitartva a 35 mm-es film mellett), sőt még azt is kerüli, hogy az évhatárokat jelezze: a váltásokat többnyire csak egy új séró, kiserkent bajusz vagy megnyúlt végtag jelzi, miközben időnként az esztendők ravaszul összekapcsolódnak egyazon helyszín (gyerekszoba) vagy motívum (fényképezés) láncszemével. A fiktív alakokat játszó színészekből tekercsről tekercsre valódi emberek lesznek, lefoszlanak róluk a szerepek, és az egyre vaskosabb Patricia Arquette összeolvad texasi tanárnőjével (keserű zárómondata, „Többet vártam ettől az egésztől”, mintha csak a projekt színészi értékítélete lenne), Ethan Hawke renitens sztárja megbízható iparossá szürkül, a két csemete pedig saját formálódó életéhez alakítja karakterét: Ellar Coltrane egyre hosszabb monológokban vall kívülállásáról saját generációjából, Lorelei Linklater bohóckodó kisprimadonnája pedig lassacskán visszafakul a rendezőapa valódi lányává. Az a Linklater, aki az 1995-ös Mielőtt felkel a Nap stáblistájánál még nem érezte elég fontosnak bevenni az írók közé a párbeszédek tetemes részét improvizáló Hawke-Delpy párost, a Sráckorban már a háttérbe húzódva hagyja, hogy színésznégyese valódi családdá kovácsolódva átvegye a történet irányítását – különleges bravúrral összemosva fikciót és dokumentumfilmet.

Ha mégis akad az alapkoncepción túl dramaturgiai lelemény a Sráckorban, az az egyes motívumok gondolatritmus-szerű ismétlődése, ami szorosan összefonódik a film egyik alaptémájával: Linklaternél a jelen egyszerre a múlt reprodukciója és a jövő főpróbája, jobbára egyazon eseménysorok ismétlődnek az egymást követő életek során, más és más jelmezek és díszletek között (lásd a Mielőtt trilógia igen hasonló cselekményívét a távozás nyitómotívumától az újrakezdés nyitott befejezéséig). A Mielőtt felkel a nap legszebb jelenetében Celine arról beszél, hogy élete csupán az öreganyja emléke, mire Jesse bevallja, hogy folyamatosan 13 évesnek érzi magát, aki csak eljátssza a felnőttkorát. A Sráckor központi párosában ismét csak egy öregasszony randevúzik egy fiatal fiúval – míg az anya a kis Samantha kiábrándult, megfáradt felnőtt verziója, Mason a művészálmait feladó középkorú apa reményteljes ifjúkori önarcképe. A generációk folyamatosan ismétlik elődeik életét jó és rossz döntéseikkel (lásd a nem kívánt terhességből születő rossz házasság visszatérő motívumát), sőt akár egyazon életen belül is ugyanazokat a helyzeteket variáljuk. Az anya előbb az iskolapadból beleszeret pszichológia-tanárába, majd a katedra túloldaláról egyik pszichológia-hallgatójába, ám mindkét esetben agresszív, alkoholista seggfejet szabadít gyermekeire – az apa minden páros esztendőben egyre nagyobb kiruccanásokra viszi fiát, hogy megossza vele saját elhibázott élete egyhangú bölcsességeit, tekepályától baseballmeccsig, hegyi sátorozástól össznépi kirándulásig az új családdal. A felnőtté válás Linklater önéletrajzi történeteiben egyet jelent ennek a ciklikusságnak a felismerésével és elfogadásával: a gyermekkor a csodákba, mesékbe, tündérekbe vetett hit időszaka, amikor még minden lehetséges és kiszámíthatatlan – míg a felnőttkor a racionálisan behatárolt törvényszerűségek világa, ahol nem marad más menekvés, mint meglátni a varázslatot és szépséget a való világban, legyen szó bálnákról vagy útszélen rozsdásodó tűzcsapokról.

A Mielőtt felkel a nap vége felé Jesse idéz pár sort Audentől, amely úgy kezdődik, „Nyulakként futnak el az évek” és úgy ér véget: „Bármily csalóka az Idő, le sosem győzheted.” Linklater rendezői pályafutása kezdetétől az idővel csatázik, próbálja megragadni és foglyul ejteni filmjeiben, amelyek néha – az életmű mélypontjain – egészen a valós idejűség végpontjáig jutnak (Mielőtt lemegy a Nap, Visszajátszás). A Sráckor a bölcs kapitulálás tanúbizonysága: míg korábbi két trilógiájában egyre inkább próbálta konzerválni az élet drámai pillanatait, immár hagyja magát sodortatni az árral. A külvilág emlékezetes eseményei csupán felvillannak az idő sodrában politikai fordulópontoktól (Obama győzelme; iraki háború) efemer popkulturális szenzációkig (Harry Potter-könyvpremier, Will Farrell vírusvideó, Lady Gaga botrányklip); a soundtrack-en egynyári slágerek észrevétlenül adják át helyüket a következő évinek (Crazy - Hate it Here - One - Good Girls Go Bad); mobilok, videójátékok, barátok/barátnők jönnek és mennek. Eközben pedig Linklater jóformán minden epizódban szentel egy motívumot a megálló idő zárványainak – ajtófélfába vésett magasságjelek, vintage sportkocsik és veterán baseball-sztárok, fejlődésben megrekedt szomszédfiú, lomtalanításra kerülő gyerekkori képek jelzik évről évre azt a csalóka kihívást, amit a pillanatfotós főhős és filmművész szülőatyja számára az Idő rögzítése jelent. Elfogadni az öregedést ezúttal egyet jelent a változás folyamatának ábrázolásával, a dedramatizálás és epizodikusság előtérbe kerülésével – a Sráckor páratlan kísérlete pedig épp azt a drámai évtizedet örökíti meg, amikor ez a változás a leglátványosabb, és amelyet mégis a leginkább szeretnénk örökkévalónak megőrizni életünkben.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.